KLIKkesedjél....

„Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.” 

A ma iskolája pedig olyan, amilyen… vagyis amilyen lenni tud. Valóságosabban kifejezve, amilyennek engedik, hogy legyen.

Hiszen a „nagy testvér” betelepedett az iskolák életébe, és mintha mindenki tudná, hogy ez nem jó, mégis azok közül, akik megtehetnék, senki nem tesz semmit. Országosan hangzatos főcímekkel futnak ki napi, heti, havilapok az intézményfenntartó központ működésének értelmetlenségéről, szinte napi rendszerességgel foglalkozik a média a KLIK teljes életidegenségével, létjogosultságának indokolatlanságával, a tankerületekben eltűnt forintokkal, az arra abszolút alkalmatlan vezetéssel, mégis… mindenki ül tovább a nagyon magason felállított bársonyszékében, és szórja az ész nélküli előírásokat.

Soha nem volt tanárok osztják az „észt” az életüket az oktatás oltárára helyező pedagógusoknak. Akik a diplomaosztó óta tanítanak „Nem középiskolás fokon”. És most, az órarenden felüli kötelező 32 órájuk, és az esetleges szakkörök, pótórák, korrepetálások, dolgozatjavítások után a portfoliójukat töltögetik fel egy adatbázisba. Hogy esetleg a döntéshozók úgy értékeljék, hogy a sok ránc az arcukon, a rengeteg iskolaév a hátuk mögött, a tulajdonképpen felmérhetetlen tapasztalat és gyakorlat, a sokszor 120 kredit és sokszor sok órás továbbképzés kellőképpen dokumentálva lett, és megítéljék nekik az ő szemükben is KIÉRDEMELTÉ VÁLT  pedagógus 2 fokozatú besorolást….. Hogy is szokták mondani?! Ahogy ők adnak…. nem ad úgy senki.

Tovább is van, mondjam még?! Mondom én. Bár picit féltem a munkám, de a pohár egyre csak telik. Mert nem csak a pedagógusoknak sanyarú a KLIKkesedett sorsa. A nagy testvér mindenkitől elvesz. Szépen sorban. A pedagógus munkát közvetlenül segítőkről nagy általánosságban megfeledkeznek. Pedig minden oktatási és nevelési intézményben jelen vannak.  Nem kis számban, bár tény a tantestület mértékét nem érik el, de ha egyszer összejönnénk egy kis diskurzusra úgy állami szinten, egy nagyobb egyetemi tornatermet megtöltenénk. De valahogy mégis elveszünk a szemek elől annak ellenére, hogy az iskolák működésének alapjai vagyunk. Merthogy, az iskola nem pusztán a tanároktól működik. Rendszergazdák, iskolatitkárok, pedagógus asszisztensek, könyvtárosok, gyermek-és ifjúságvédelmi munkatársak, laboránsok és még egy jó páran támogatják, építgetik, és tartják életben az intézményeket nap mint nap. Mind-mind szakterületükhöz mérten magasan kvalifikáltak. Sőt! Sokan közülük diplomával, (vagy 1-2-3 diplomával) több szakmával rendelkezők. Ugyanúgy beszélnek idegen nyelveket, mint bármelyik pedagógus kollégájuk. Mégis, valahogy olyan kis mostohatestvérek vagyunk a nagy oktatási rendszerben. Az elmúlt 10 hónapban kétszer volt béremelés a pedagógus életpályamodell kapcsán… Ez a pedagógus munkát segítőket nem érintette. Az elmúlt években ígéretek jöttek-mentek, de beváltani senkinek nem volt érkezése. Ugyan idén februárjában kijelentették, hogy az oktató és nevelő munkát közvetlenül segítők is a tantestület teljes jogú tagjai… mi eddig csak a hátrányaival találkoztunk. Előmenetelre a besorolásunk alapján sokszor annyi időt kell várni, hogy értelmetlen messzemenő várakozásokat elé támasztani. Csökkentik a munkaerőt az intézményekben, hiszen azt a munkát, amit eddig hat ember végzett, simán elvégzi kettő is. Mondjuk, nem kapjuk meg a hat ember bérét, annak is örülünk, ha egynek a felét megkapjuk időben. Nincs juttatás, nincs kompenzáció. Nekünk valamiért az nem jár! Csak a szánk… az is csak járna. De inkább nem. Mert féltjük ezt a keveset is.  Nincs utazási költségtérítés, nincs cafeteria. Nem érdekli őket, hogyan jársz be dolgozni, csak dolgozz. Érkezz időben, ne panaszkodj a túlóra miatt, tedd a dolgod. Tedd, amit mondanak. Nincs emelés. Ugyan, mi is ugyanúgy bent vagyunk látástól-vakulásig az iskolában. Intézzük a pedagógusok, diákok, az intézmény ügyes-bajos dolgait. Sokszor a tankerület munkatársai helyett dolgozunk. És tudjuk, hogy a mi kis fizetésünk többszörösen belefér az övékbe, de lenyeljük a békát. Újra és újra megcsináljuk az általuk elveszett dokumentumokat, napokig telefonálgatunk, megyünk, másolunk, scannelünk, faxolunk egy miattuk elveszett ügy érdekében, hogy a pedagógusunk mégis megkapja időben a kompenzációt, vagy éppen a fizetését, elkészítjük helyettük a statisztikát, abban a rendszerben, amit ők alakítottak ki, amihez ők értenek, mert tanfolyamra jártak meg továbbképzésre, amihez ők adnak belépési, módosítási jogosultságot, amikor helyettük kell dolgoznunk. Elképesztően sok felesleges adminisztrációt végzünk, egyrészt mert elvárják, hogy adminisztráljuk az adminisztrációt, másrészt, hogy védjük magunkat, az általunk elvégzett munkát, a letagadástól, az iratok elvesztésétől, a hazugságoktól. Ennek ellenére nem vagyunk sem egyenrangú félként sem munkatársként kezelve. Egy magas piedesztálról kiabálnak le ránk, ha nem a telefonálásra megadott napon hívjuk fel az ügyintézőt, de mi tűrünk, és elnyomjuk magunkban az önértékelésünket, mert fontosabb, hogy el tudjuk intézni azokat az ügyeket is melyek nem várnak addig, míg a tankerületi munkatársak megebédelnek, vagy hétfőről csütörtök legyen.

Mindezek ellenére ugyanúgy bemegyünk mindennap dolgozni. És nem! Már régen nem a pénzről van szó. Ha arról lenne szó, egyikünk sem ezt csinálná. Szeretjük azt, amit csinálunk. Szeretjük a kollégáinkat, ezért dolgozunk napról-napra. Másképpen nem lehet. Ilyen feltételekkel másképpen nem lehetne újra és újra ugyanúgy küzdeni az esztelenséggel. Csak szeretnénk elérni azt, hogy a mi munkánk is kapjon némi megbecsülést, hogy mi, apró pici csavarok is elismert részei legyünk ennek a rozsdás, romokban heverő gépezetnek.

Szívesen fordítanék időt arra, hogy a tankerületek bejáratai fölé felvéssem Szent-Györgyi Albert sorát, hátha kifele-befele menet a nagy „törvényhozók” elgondolkodnának rajta, valójában mit is jelent ez a mondat. Szeretném hinni, hogy rájönnének arra, hogy jelen tevékenységgel, a „ma iskolája” éppen elveszőben van. Hiszen a „ma iskolája” nem az épületek sora, hanem az intézmény maga, a pedagógusokkal, a segítőkkel, mindazokkal, akik igyekeznek a megvonások ellenére is olajozottan mozgásban tartani a rendszert, azért, hogy a diákok a lehető legkevesebbet vegyenek észre abból a lehetetlen helyzetből, amiben nap mint nap küzdünk értük.

Indigó hippik négy évszakra

Egyéniség! Ezzel van tele minden címlap, cikk, kirakat, blog, facebook profil.

E G Y É N I S É G

Minden nagyon élt korú fennen hirdeti: Légy egyedi! És meg is mutatja miként. Előre gyártott EGYEDI kiegészítőkkel, vagy azok koppintásaival. Csináld magad…. csinálj magadnak olyat, amit mindenki visel…

Én mit látok mindebből a hihetetlen egyediségből?!

Minden második lány egyforma. Kirakat babának öltöznek két színben, pasztel és neon.Mindenki ugyanazt viseli, csak az egyiken kalap van a másikon nincsen.Mindenki ombre és műhajas, mert ahhoz nincs türelem és kitartás, hogy megnövesszétek a hajatokat, egyszerűbb megvenni. Mindenki 'szélfújta' és ’nap’SZOLI barnított, mert ugye strandra csak fotózkodni, meg stíröltetni járnak. Ugyanolyan TRENDI telefonról osztják meg éltes korrukra utaló életigazságaikat. Amiket nagyon igaznak hisznek, azonban nagyon nem tudnak megélni. Starbucksban kávéznak 16 évesen, mert az menő, és az egész nyarat végig lógják a haverokkal, jobbára a facebookon, vagy egy piáldában, vagy egyszerre. Csak azért mennek el valahova, hogy a hely hatalmas mosdójának tükrében önportrét készítsenek EGYEDIEN!!! /Mert ugye SOHA senki még előttük, egyszer sem…/ amire természetesen idvezült mosollyal várják, a nyilvánvalóan nem a mosdó csempéi közt feszülő fugának szóló like-okat. Szánalmas egyenségüket nem felismerve raknak ki képet és idézetet különcségükről. Egymásután, egymástól.... Hibásan. Nyelvtanilag helytelenül. Mert még arra sincs önségük, hogy ne csak lemásolják másokét, hanem utána is olvassanak. Vagy éppen fricskásan angolul… mert ugye, magyarul nem tud rendesen, de az menő ha angolul írja ki a gondolatait. Pucsítós, cicikidobós, seruhákban készült képek mellé írt ’könyörgésekkel’ kérik számon a nem kapott tiszteletet és megbecsülést. És sírnak, hogy csak arra kellenek…Ha csak egyszer is végig gondolnátok mit is jelent az a mondat: MINDENKIT ARRA KELL HASZNÁLNI, AMIRE VALÓ!

Indigó hippik vagytok, minden évben…. évszakban újjak, és mégis egytől egyig ugyanazok. És nem veszitek észre, hogy nem kellene pláza wc a fotózkodáshoz, elég lenne a fejeteket kivenni a hihetetlenül EGYEDI önértékelésetekből és meglátnátok, hogy 12 - 1 tucat magatok jönne veletek szemben. És akkor már kevésbé antiszociálisan, önelégült, egoista önfotókat kellene mutogatnotok.

Csodálom, hogy még nem árulnak raklap számra úton-útfélen százszorszép koszorút, mert akkor már mindenkinek lenne a fején, és persze lenne DIY - művészies fekete-fehér, meg fonott, és szőtt, és papír, és műanyag…. mindenkinek.  

Jó dolog ’össze’ tartozni… csak éppen az veszik el, ami az egyediség lényege lenne… az EGYED maga!

Mindjárt harminc

Rég vágytam ennyire egy könyvre, mint most. Majdnem-nemsokára-lassan aktuális címébe, borítójába, illatába beleszerettem. És persze dölyfös ragaszkodásom a Danubius rádióhoz, bocsánat most már ClassFm-hez (annak, aki nem tudná, a könyv írója Kőváry Anett Class FM-es hírszerkesztő (nekem még mindig)) még erősítette kívánalmam. De mire eljutottam volna oda, hogy megvegyem megkaptam ajándékba. Szinte egyből nekiestem. 18-án éjszaka kaptam meg 21-én délutánra már el is olvastam. Persze egyszer minden véget ér…. Utálom mikor egy jó könyv elfogy. Ilyenkor érzi csak azt az ember, hogy a reggeli egy óra a munkába és a hazaút nem is olyan hosszú. Lapozom még, hátha van még pár oldal, mondat…de nincs.

De furcsa kettős érzéseket hagy maga után bennem ez a könyv… mintha Terézanyu jött volna vissza, új névvel, új borító alatt. Kéki Kata szerencsétlenkedő (számomra olyan kedves és szerethető) figurája nézett vissza rám szinte minden kanyarban… alliterációnak meg is van a főszereplő Végvári Vanda, nemcsak nevében hanem ügyetlenkedéseiben is. A  ’folyton szerelmei’, út, cél, győzelem, boldogság,  kutatásai, ’csámpás’ lépései az élet bizonytalan de őrülten vágyott holnapjainak küszöbén.  Picit én…

Viszont éles küzdelem volt bennem mindvégig más hasonlóságok miatt … de a kettő között eltelt idő, az akkori énem és a mostani… vagy ki tudja….. anno Kéki Kata káromkodásai odaillők voltak, valahogy… nem botránkoztatott meg, de most, indokolatlannak éreztem, kizökkentett, hiába  a story, az aktuális jelenet a fejemben, a szereplők szerepei, nekem nem illettek oda. Mintha csak szópótlások, helyfoglalók lettek volna. Akár azt is írhatta volna oda, hogy almásmákoskrumpli. Legalább annyira kilógott volna  a keretből.Lehet az eltelt évek, nem tudom. Pedig olvastam Csernus Imre könyveit, Tisza Kata írásait… abban aztán van káromkodás bőven.

Ami még negatívan hatott, azok az állandó ismétlések voltak.  Valóban vannak benne jól eltalált szóösszetételek, mondatok, de számomra pont az teszi őket szürkévé, hogy többször visszatérnek. Ismétlődnek. Idegesítően.  Elrontva aktuális értéküket. Megállítottak, szakaszossá tették a történet azon részeit, ahol újra és újra felbukkantak.

Pro és kontra… talán negatívnak tűnik levezetett gondolatmenetem… megzabáltam! Helyesebben: Belém ette magát. Letehetetlen könyv. Felkerül féltve őrzött kis polcomra, és minden bizonnyal nemsokára újra a kezembe.

De addig is várom Végvári Vanda ügyefogyott, de már kiteljesedett életének további történetit. És biztos vagyok benne, az új könyvet is ugyanolyan lázasan fogom kerülgetni a könyvesboltokban, egészen, míg haza nem édesgetem, és magamévá nem teszem. 

Őrült nyarak

Emlékszel régen… milyen őrült nyarak voltak…

Hőgutában ültünk az utolsó órákon, nagy, díszes betűkkel rajzoltuk a táblára ! ..ó! ...ió! …ció! ...áció! Órák után szaladtunk a focipályára, szinte folyt az aszfalt a lábunk alatt olyan meleg volt minden nap, s mi rúgtuk a bőrt míg a hold ránk nem kacsintott…sőt… olykor még akkor is… néha csak az vette kedvünk ha a pálya körül lakók ránk rivalltak „ elég lesz már mára”.  A vak sötétben bújócskáztunk, tiltott helyekre másztunk fel, be, le… csak mert fiatalok voltunk… csak mert jó volt… csak… mert jött a nyár.És a nyár jött, megállíthatatlanul. Hőséget, vidámságot hozott. Hajnalban keltünk, hogy minél hamarabb bányatóba ugráljunk, vagy a strandra kiérjünk, lakótelepen, pályán, téren, utcán, parkban játszottunk, játszottunk…játszottunk. Mintha mi sohse unatkoztunk volna.

Neked volt az első telefonod… össze csukhatós …. a maga idejében… a legmenőbb… lehoztad a térre, körbe adtad, megmutattad, hogy egy kicsit mindenkié legyen. És, mint mindenünk, amink volt, mindig mindenkié volt. Mert ott voltunk együtt-egymásnak, karnyújtásnyira… ölelésnyire… ott voltunk ha kellett. Szavakkal, tettekkel támogattuk egymást, nem like-okkal és megosztásokkal. Órák hosszat beszélgettünk, csapatosan ettünk meg egy zacskó chipset, és egy focicsapatnyian osztoztunk egy 2 literes üdítőn azon vitatkozva, ki nem akarja az utolsó kortyot. Mintha egy család lettünk volna.

Bevackoltuk magunkat valakihez, szólt a zene, összetekeredve feküdtünk a kétszemélyes matracon kilencen, azt sem tudtuk ki hol kezdődik, hol végződik, és egyszerű szóláncot játszottunk, míg a szomszéd utcában a kakas pirkadatot nem kukorékolt. Felnyaláboltuk a bandát és a labdát a pályára vettük az irányt és a tűző napon szinte lélekvesztésig ment a játék… mintha mi sohse fáradtunk volna el.

Két pofára zabáltuk a cseresznyét a kerítés tetején. Éretlen almát, barackot, szedret ettünk mosatlanul. A nyári záporokban kosárlabdáztunk, beleszaladtunk a parkokban lévő szökőkutakba. Minden erőnkkel meghajtottuk a bringát  a lejtőn, és a patak partján nyomott el az álom. Mintha mi halhatatlanok lettünk volna.

Azóta az utcát átnevezték, a pályát lebontották, az értékeket megváltoztatták, és a nyarak… nos … azok az igazi nyarak elvesztek. Mintha... soha nem is léteztünk volna…

Szerelem, mint terrorcselekmény

 A bűncselekmény elkövetését az Érzelem nevű terrorcsoport vállalja magára. Lapzártáig megszereztük a teljes forgatókönyv rendezői változatát.


   A terrorista simán feljut az Élet nevű Boeing 2012-es típusú emberiség méretű gépére. Az átvilágító rendszer nem veszi észre azt a hatalmas mennyiségű mérgező anyagot, melyet pokolgépként készül szétrobbantani az emberek szervezetében. Szépen becsomagolva csodálatos szavakba, finom érintésekbe, és holnapokat kecsegtető ígéretekbe viszi fel az utastérbe kézipoggyászában. A biztonsági kamerák sem figyelnek fel semmilyen különleges viselkedésre. Az új, álmosoly felismerő rendszer elfüstöl küzdésében, de nem talál semmi jelenteni valót.
A tökéletes álca...
Az emberek békésen ülnek le mellé, és utaznak vele hosszú éveket. Senkinek nem kérdéses, hogy egy tisztességes utas ül-e mellette vagy sem. Aztán mikor már teljesen beilleszkedett lecsap. Alattomosan
ontja mérgét. Célja: a teljes megsemmísités. Ennek érdekében mindent bevet. Nincs az az erős önvédelmi rendszer, mely ezen anyagnak ellen tudna állni. Átmarja magát a múlt sérelmei okozta közönyön, az
élettől való elhidegülésen és a fájdalmakból felépített védvonalon is. Ha esetleg mégis kisebb akadályba ütközik, akkor előveszi titkos fegyverét, az úgynevezett 'kivert kutya' tekintetet. És megfogott mindenkit... a vég a küszöbön áll. Nincs vissza út. Senki nem menekülhet.
A méreganyag elleni ellenszert sajnos még nem sikerült kidolgozniuk tudósainknak. De van egy jó hírünk is... elképzelhető egyes megfertőzött betegeknél, hogy az esetlegesen előforduló életfogytiglani károsodást a "BOLDOGSÁG" nevű gyógyszerrel lehet életvitelszerűen elviselhetővé tenni. Abban az esetben ha jó orvos
mellett betegszünk le.

A csúnyák sorsa

Nekünk csúnyáknak mindig okosnak kell lennünk. Hogy a szépek mellett valahogy mi is érvényesülni tudjunk. A szépeknek elég csak szépnek lenni. És máris kellenek. Bármire, bárhol, bárkinek. Még ha nem is értenek semmihez. Még ha ez hamar ki is derül. 

Senkit nem érdekel a belső szépség, ha mellettem egy D-kosár pislákol művészileg ívelt szemöldöke alatt két 'naiv' kék szemével, s Barbie mosolya fölé mázolt Marilyn pöttyel.

Amíg meg nem szólal, addig kell mindenkinek. Persze, mert a plázaintelligencia nem mindig látszik egyből a szolibarna arcbőrbe ölelt csillogó tekintetben. 

Nekünk csúnyáknak mindent tudnunk kell. És mindent sokkal jobban, mint a szépeknek.

A szépeknek csak megszületni volt nehéz...

                                                               ...igazából az sem nekik volt nehéz!

De én nem akarok ideig-óráig 'szükség 'szép lenni. Én jó vagyok így csúnyának. Sosem múló tudásvággyal. Mintha genetikai kódolás lenne bennem a csúnyák sorsa.

lélekszilánkok

Csak néhány ember van, akinek igazán meg akarok felelni. Meg mutatni, hogy 'nézd, én képes vagyok rá!' Hogy a szemében egy kis büszke dicséretet láthassak...
Én választottam ki őket erre a posztra. Én emeltem őket erre a piedesztárra. Nem ők címerezték fel magukat... Én voltam!
Mintha egy szülőképet választanék bennük...mert azt szeretném... Mert a szülői dícséret előre visz!
S mikor nem sikerül megfelelnem NEKIK, bennem meghalok. Elsüllyedek egy langyos mocsárban és megkövezem magam...
Egy-egy is elég... De mikor rögtön kettő... rossz érzés, hogy csalódniuk kell bennem. Mert nem tettem meg mindent... MERT MEGINT NEM TETTEM MEG MINDENT HOGY NE ÍGY LEGYEN!
Most egy picit megvetem magam...ami közben ők még nagyobbra nőnek a szememben.
Hiszen a sohse volt szülői dícséret értékét, a 'kiválasztottszülők' szemrehányása még jobban emeli.
Csalódtam magamban, mert csalódást okoztam két olyan embernek, akiknek mindennél jobban szeretnék megfelelni.
Akik, még ha nem is tudják, jelenleg életem legfontosabb résztvevői. 

hazudj, ha tudsz

Önmagad védelmében megpróbálni nem szeretni valakit, akit minden porcikáddal szeretsz, megterhelő. Lelkileg elfáradsz benne, és már a tested sem működik úgy, ahogy kellene.

Egyetlen megoldást találva az emlékekben kezdünk kutatni, keresni a rosszat, hogy 'könnyebb' legyen. Csak a nagy keresésben szembe jönnek a jó élmények is. Melyek vasököllel csapnak mellkason. És szétfeszítő fájdalommal adják tudtodra. NINCS TÖBBÉ!!! És jön egy hang, illat, vagy egy szó kihallva az aluljáró zajából... A maraton lefutásának megterhelésével tenném egyenlővé azt a súlyt mely ilyenkor az emberre telepszik. És nem! Ez nem múlik el. Csak idővel kevesebbszer jön elő, de érzésre megmarad. Ahogy nem lehet csettintésre szeretni, úgy rajtpisztoly dörrenésre nem lehet soha nem is létezetté tenni az érzést. Pedig... jóval egyszerűbb lenne továbblépni. De addig is amíg valamelyik tudós fel nem fedezi azt a genetikai érzelem kapcsolót, egész nap hazudunk tovább magunknak, hogy egyszer jobb lesz, majdnem minden alkalommal sikeresen fojtjuk vissza a gyomrunkból feltörő fojtó sírást, tökéletes maszkot készítünk magunkra, rohadt erősek vagyunk mindenki előtt, úgy teszünk mintha nem számítana, elő erőltetjük a rossz élményeket, és dohogva azt hazudjuk gyűlöljük... Majd otthon éjjel remegve zokogunk a szőnyegen összegyűrődve, mert az éj csendjében már nem tudunk magunknak hazudni.

Felhők

Olykor úgy megyünk el egymás mellett, mint a felhők. Az önös 'énteljesség' és 'énnagyságunk' makacssága nem enged egymással szemben. Pedig mindannyian belátjuk, hogy egymagunkban egyáltalán nem vagyunk teljesek. Ideig-óráig talán. De a társ naggyá tesz. Egyedül lehetünk duzzadozó esőfelhők, olykor erősebb, de leginkább csak egy enyhe tavaszi esőt hozhatunk. Az igazi, robbanó viharhoz kell egy társ. Hogy kiteljesedjünk az égen. Hogy valóban nagyok lehessünk.

Mi mégis elengedjük egymást... elmegyünk egymás mellett. Pedig a vágy ott van bennünk. Csak túl makacsok vagyunk, hogy megragadjuk egymást, és azt mondjuk: azt akarom, hogy gyere velem.

Minden énindividumunk a másikban él, mi mégis azt hisszük egymagunkban is teljesek vagyunk. Pedig a napban elveszni sokkal jobb együtt.

Hiszen... "Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben. Nem szállhatunk, csak mind a ketten. Szívverésnyire pontos együtemben."

Csend

A csend...kínoz, széthasít belül,

mint a bánat mely néha pihenni leül

a szívemre, s fájón nyom a terhe…

… hogy, még nem megy semerre.

Ajkamról a lecsókolt jóság

görbül le, s a tükörben már

nem időz szürke tekintetem.

Magamra nem ismerek úgysem.

Hisz csak szemedben látnám

lágy lelkem lángos lobogását,

s suttogó szavaidban helyem…

Mert a világban nélküle nem lelem…

Csak, mint egy hazátlan koldus

vergődöm bejárt utamon, s

a céltalanná váló holnapok

fogja egyedül… én vagyok.

Mellkasom szorít, szétszakad…

benne a kínzó remény ’ élni hagy’…

És szenvedek! Szenvedek tovább,

mert nem érdemlem a feloldozást.

Heureuse Nouvelle Année

már csak pár perc. tényleg csak pár perc. és vége ennek az évnek. mintha egy dohos vizes kabátot dobnék le magamról. pedig nem is történik semmi, csupán más számot vésünk az ezresek mögé... ahogy tavaly írtam... mégis remélem a következő év más lesz. nem csodát várok, nem azt, hogy jövőre minden flottul menjen, és csak sikerek vessék rám magukat, csupán annyit, hogy ez az év elmúljon, és ami jön az adjon esélyt az elképzeléseim megvalósításának legalább közelébe érnem. az idei, tavalyi, tavalyelőtti...és sok-sok azelőtti évek vágyai, álmai még mindig csak az ablakban...



...de minden fogadalom nélkül, minden kőbevésett-magamnak tett ígéret nélkül legalább még mindig látom magam előtt mindet. legalább tudom mennyire fontosak...
ez az év rengeteg változást hozott. és még mindig utálom a változásokat. de túl vagyok rajta. az új nem mindig rossz. csak nem a megszokott. sőt! az új lehet jó is! ahogy ez az év ezt is megmutatta. szóval szeretem ezt az újat ami most körül vesz. Szeretem! most nagy lelkesedéssel várom az új évet. mert rengeteg álmom van amit szeretnék valóra váltani.




tehát ismét feladás nélkül lépek tovább. jövőre ugyanitt.

Sikeres Új Évet kívánok!

képtelenül a képekkel

Mennyire jó dolog életünk fontos mozzanatait lefotózni. Egy nyaralást, szülinapot vagy egész egyszerűen egy nem hétköznapi hétköznapot. Melyeket évek múltán olyan jó elővenni, nézegetni, vagy aktuálisan kitenni falra, polcra, asztalra. Hogy lássuk minden lépésünkben, mind maga az emléktől és mind az állandó látványtól is belénk égnek, így ha hasonló élményben van részünk az fog a fejünkben megjelenni...az a kép az asztalon, az a pillanat. Kitörölhetetlen. Nem csak a bennünk élő emlékek, hanem azok a képek is segítenek picit ott lenni még.
Kapocs. Egy bonthatatlan kapocs, mert amíg a kép látható, addig a történés rajta ugyanaz. Még ha a körülmények már régen meg is változtak.

Olykor borzasztóan nehéz eltenni egy-egy képet. Mert az a bizonyos szál... még ott tart... picit talán olyan, mint egy szakadék szélén lógva egy fűszálba kapaszkodva hinni a menekülésben. És néha... néha annyira kapaszkodunk értelmetlenül abba az átkozott fűszálba, hogy nem vesszük észre a kezet, melyet nyújtanak nekünk, hogy felsegítsenek a szakadékból. Hatalmas emléksóvárgásunkban megbántjuk, egy fűszál lehetetlen ereje alá degradáljuk a valós-erős kéznyújtást.

Mert ragaszkodunk. Pedig a tegnapok csak múlnak, akár van róluk kép akár nincs... néha érdemes lenne elképzelni egy-egy képet a fejünkben a jövőből, átgondolni, minden pixelét egyesével számba venni, és átválogatni a régi képeket, helyet csinálni az újaknak, nem törölni a merevlemezt csak elrakni, egy tegnapi mappába. Hogy lehetőségünk legyen új fotókat készíteni... hogy lehetőségünk legyen megtudni, elég erős e az a kéz ami a holnapból nyúl felénk. Elég valóságos e egy holnapi fotónak...

...uncharted...

mert nem érdemlem meg

Mindig, bármiről is volt szó, azt mondtad nekem, nem érdemlem meg.

Nem kaptam, nem simogattál, nem csókoltál, nem hívtál, nem jöttél velem, hozzám, nem vittél magaddal, velem nem számoltál, rám nem gondoltál, nem szerettél.Mert "NEM ÉRDEMLED MEG."

És ha az embernek valamit sokszor mondanak egy idő után elhiszi, hogy az tényleg úgy van. Picivel több mint egy egész évtized épp elég is volt erre. És csakugyan, mostanra tudatosult bennem, valóban nem érdemeltem meg.

Azt, hogy így bánj velem. Hogy el kelljen viselnem a hozzámállásod. Hogy rendre én hajtsak fejet és újra belemenjek az ócska játékodba amiben csak neked voltak kiváltságaid, és csak nekem voltak szabályok amikhez tartanom kellett magam.

Most én mondom, ezt tényleg nem érdemeltem meg.

És már azt érzem, hogy Te nem érdemeltél meg engem.

nyusziünnep

boldog nyuszit mindenkinek

Restart

Néha kell egy éles hátraarc, ahhoz, hogy tovább mehessünk. Hogy a magunk elé tűzött célokhoz közelebb kerülhessünk. Olykor vissza kell lépnünk, mert a nagy igyekezetben talán célt téveszthetünk, és/vagy egyszerűen elsétálunk a „helyes irány”-t jelző tábla mellett.

Visszalépni fáj. Olyan mint rekord után a világ legcsúfabb eredményét hozni. És nem mások szemében látva, hanem saját magamban.

De újra kezdeni, rá jönni, hogy az út amelyen járunk nem jó. Talán újra kezdeni mindent a legaljáról… nem feladás. Csupán erőgyűjtés. Új erő, talán új szemlélet.

Meg kell tanulni úgy élni, hogy ha pofára estünk, nem történt semmi. Hogy kezelni tudjuk, hogy azért esünk el, hogy a földön megpihenjünk egy picit, hogy legyen erőnk újra felállni, és újra menni tovább. Még ha elő is fordul, hogy azt érezzük kevesek vagyunk hozzá. Hogy egyedül nem megy. És nem akarunk már felállni.

Lehet, hogy ehhez néha a figyelmetlenségünk miatt egy koszos, langyos tócsába kell toccsannunk. De a víz felébreszt és ad elég indulatot, hogy felálljunk.

Hátat fordítani mindannak amin eddig munkálkodtam, amit kiharcoltam magamnak, nem könnyű döntés. Visszasétálni egy régen nem látott rajtkőhöz, vérig felforgató küzdelem önmagammal. De a további rekord/ok érdekében el kell fogadni, hogy néha újra kell kezdeni. Az egészet. A bezárult ajtó mellett meg kell látni azt a tágra nyílt ablakot melyen át lehet nézni. És látni lehet, hogy a nap holnap is fel fog kelni.

És akkor talán már nekünk.