Я был бы ваш маленький красный поезд

Kimosott plüss nyuszi vagyok... az egyik gombszemem a mosógépben maradt.

Amit szeretnék, azt nem lehet. Amit nem szeretnék, azt kötelező.

Aki nekem kell, annak nem kellek. Akinek kellek, az nekem nem kell.

Amit kibírhatatlannak érzek, azt túlélem. Amit elviselhetőnek ítélek, abba beleroskadok.

Amit megtennék, azt nem tudom. Amit nem tennék meg, arra minden lehetőségem meg van.

ennyi

hogy vagy?

mint az az ember aki 13 napja, -7 fokban áll ugyanabban a buszmegállóban és várja, hogy megérkezzen a busz.
közben több busz is jön, de egyik sem abba az irányba megy amerre ő. és minden alkalommal meredten nézi a számot....de az nem jön...
vagy mint az a kutya, akit be dobtak egy kerítésen. és ő azóta mozdulatlanul ül és a lécek között nézi az utca forgatagát. várja, hogy megérezze azt az illatot, meghallja azt a hangot.
nem mozdul, csak vár...

majd

majd holnap...

Ha már farsang, beszéljünk a maszkokról

Mindannyian maszkot viselünk. Az egész életünk során különböző féléket, színűeket és méretűeket, különböző időintervallumokig. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyunk őszinték. Gondoljunk csak bele a színházi maszkokba, azokon is végtelen és őszinte a mosoly illetve a lekerekített szájszél, csak nem mindig ugyanaz a színész viseli.

Sokszor kapjuk meg ismerőseinktől, barátainktól adott esetben kedvesünktől, hogy „nem olyan vagy már, mint mikor megismertelek.”

Hiszen, hogy lehetnénk ugyanazok?!

Egy kapcsolat elején (bármilyen emberi kapcsolat) mindenki felveszi a legszebb, legjobb énjének álarcát, ami idővel hozzá kopik a másik félhez, s utána egy másféle álarcot húzunk magunkra. Az illető által egy másik énünk másik álarca kerül ránk. Általa mások leszünk. Ez nem feltétlenül rossz, de már ezek miatt sem lehetünk ugyanazok mint annak előtte.

Az elején megszeretjük azt aki velünk szemben áll, álarc ide vagy oda. Aztán szeretjük azt is akiről már lekopott az első napok maszkja. Aztán megszokjuk. Majd valahogy, valamiért azt akarjuk, hogy ez a megszokás ne legyen megszokás, hanem újra azt a zsizsergő, bizsergető elsőnapok hangulatát érezzük. De nyilván ez lehetetlen. Hiszen tudom, hogy mit szeret, mi hozza ki a sodrából, mitől válik izgatottá és mi az ami meglepetéssel hat rá, és persze vica versa. Ez persze nem baj. Mert attól tudlak szeretni őszintén, hogy őszintén ismerlek téged. És attól vagy te az én kedvesem, barátom mert a társaságodban az tudok lenni aki belül vagyok az én és a te maszkoddal.

Mégis miért lesz ez unalmas?! Miért akarjuk, hogy ugyanaz legyen akit megismertünk, hogy ne változzon meg, és mindezt úgy, hogy mi magunk formáljuk őt a saját magunk alakításával?!

Pedig önmagunkon is tudjuk, hogy nem tudunk ugyanazok lenni akik hetekkel, hónapokkal vagy éppen hosszú évekkel ez előtt voltunk. Mert változunk, változunk magunkban-magunktól, felnövünk, vagy éppen ellenállunk a felnőtté válásnak, változunk a mindennapokkal, és változunk egymástól, a közvetlen környezetünk akár percről percre változtat minket.

Én nem tudok az lenni aki pár évvel ezelőtt voltam. És ez miattad van. Miattad, a tőled kapott az általad rám húzott új és új maszkok miatt nem tudok az lenni. De mindazonáltal, hogy változok veled, általad, melletted az a személy aki akkor voltam ugyanúgy bennem van, csak tapasztalt, megélte a tegnapot, és igen változott, nem megváltozott csak változott, ettől függetlenül létezett, és nem megszűnt lenni hanem ’felnőtt, - hozzád, - melléd, felnőtt a te maszkodhoz illeni.

Megpecsételtek!

Mégpedig a Kreatív blogger díjjal.
A büszkeségen és örömujjongáson túl ez komoly feladatot is bíz rám a jövőre nézvést!
Szám szerint 8-at. Hetet a díj átadásakor kaptam a díjazómtól, mégpedig ezeket:

1. Köszönd meg akitől kaptad
2. Tedd ki a logót a blogodra
3. Linkeld be akitől kaptad
4. Add tovább további hét blogosnak
5. Linkeld be őket
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket
7. Árulj el magadról hét dolgot

egyet pedig mindezenáltal vettem magamra. Ami nem más, mint az, hogy ugyanígy végezzem tevékenységem ahogy eddig, mert mint látjuk, ha már egy embernek tetszik amit csinálunk, nem hiábavaló a munkánk.

Nos hát, haladjunk szépen sorban.

Mély és őszinte köszönet a Skiccek oldal tulajdonosának Járási Istvánnak aki rajzos, cirkálmányos gondolataival lopta magát szívembe.

És akikek én értékelek úgy, hogy érdemes erre a díjra:
Elsőnek szerelmetes angyalkám, Ágicca és a felületileg oly sokszor változó, mégis gondolatvilágában mindig megmaradó agimvilaga névre hallgató blogja, a rendre elgondolkoztató kérdéseivel.

Akit jó Kiskrampuszom követ érdekes és megragadó írásaival a faodú mélyéről

Egy viszonylag, s remélem, hogy csak még, de ismeretlen ismerős Fülöp Anna, aki azon túl, hogy szívemcsücske egyetemre jár, azzal vívta ki a most már állandó figyelmem, hogy nincs ami eltérítse a saját maga által kijelölt ösvényről és csakazértis véghez viszi terveit. :)

Fülöp Kata, akit szintén még az igazábólismeretlen kategóriámba sorolhatok, viszont mégsem, hiszen blogja hasábjain már beleláttam életébe, s akit már az én díjazóm is megajándékozott ezzel a kitüntetéssel, de mintegy ennek megerősítése céljából én is szeretném megtisztelni vele. Hiszen kétnyelvű, német-magyar blogja a Gyerekesírások-Kinderieren számomra fantasztikus. Melyet előzetes engedélyével németóráimon már sikerrel használok a diákjaim okítására. :D

További egyik kedvenc időtöltésem, a fotózás rabjaként folyamatos vágyat érzek új ismeretek elsajátítására, így egyik nemolyrégi internetlapozgatásaim során bukkantam Csikós Gábor blogjára, ahol magasfokú hozzáértéssel és sokéves tapasztalattal kattintgat az olvasóknak, mint egy Terepszemlét tartva a világban. Hogy láthassuk amit ő lát.


Mivel más blogot nem látogatok mostanában Csibike zárja a soromat, és ezáltal szabadon maradt egy díjam, amit szépen felhelyezek a polcomra és amint eljön a megfelelő alkalom és személy/blog azonnal kiosztásra kerül.
Nos, Csibike. A pöttyök és a gyöngyök. És a gyöngyök és a pöttyök. Egész egyszerűen tetszik amit, és ahogy. Ja és az, hogy tudja, hogy nemnormális, de bátran vállalja. ;)


Ezzel teljesedett az 1,2,3,4,5,6 pontban foglalt feladatok sora.
Most megyek mindenkihez és jól megmondom a magammét. :)

És hét titok rólam?! hát, én olyan titkos vagyok mint az a bizonyos hétpecsétes.
De azért megpróbálom.

1.
kiskoromban óriási balhét csináltam mikor öcsémnek elmondták, hogy a mikulás nem létezik.
2.
nem hiszek senkiben és semmiben.
3.
imádom a motorokat hallgatni, és a benzin ILLATÁT szagolni
4.
nem tudok felejteni
5.
nincs képességem megbocsátani
6.
néha gyűlölöm az őszinteségem
7.
néha valaki más szeretnék lenni

mertcsakmertszeretemígyegyütt

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát-akkor sincsen vége.

/Ady Endre Akkor sincsen vége/

És mégis van az emberekben jó akarat

A napokban a metrón utaztam. A Népstadionnál/Stadionoknál felszállt egy öreg bácsika. Valószínűleg az utcán árult virágokat, mert sok apró csokor volt a kezében. Leült az egyik ajtóhoz közel eső székre, és nézett végig ráncrabságban szemeivel az embereken. Mély szomorúság és fáradtság volt a tekintetében.

Az egyik, vele szemben ülő idősebb nő elkezdett kotorászni a táskájában, és némi apró pénzt vitt oda neki. Ezt látva a mellette ülő utas is ugyanígy tett. Én is. Aztán a negyedik, ötödik…és így tovább. Körülbelül úgy 15-20-an ülhettünk ebben a kocsiban, de mire a Blahához értünk szinte mindenkinek a tárcájából előkerült pár mellőzhető forint.

Engem is meglepett ez az egész dolog. A bácsit még inkább. Nem győzködött köszönetet mondani.

Elcsomagolta a kis táskájába a kapott vagyont, majd ült tovább hatalmas súlyos csomagokkal a lelkében, de a szemében már nem azt az életfáradt nyomorúságot láttam mint akkor amikor felszállt, hanem azt, hogy „És mégis van az emberekben jó akarat.”

BÚÉK

.
Sokat gondolkodtam, hogy mit kívánjak neked...
(...

...)

A záró jelbe mindenki helyettesítse be a maga kívánságát.

.

.

.

Sok-sok újévi Ninapuszi és ölelés.

Boldog Új Évet!

Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepet!

A szeretet nem az összegben, hanem a gondolatban rejlik.

Levél a Jézuskának!

Kedves Jézuska!

Már nagyon régen nem írtam neked. Utolsó levelemnek van már vagy 18-20 éve is. Emlékeim szerint akkor sem kértem sok és haszontalan holmit. Idén egyetlen egy dolgot szeretnék kérni. Neked ez talán nem olyan nagy dolog, nekem viszont hatalmas. Én idén karácsonyra Munkát! szeretnék.
Nem is kell nagyon becsomagolnod, ha csak egy csíkos bevásárló szatyorba kerül a fa a alá az sem zavar. Meglehetősen kicsik az igényeim. De azokat úgy is tudod magad is.
Nagyon örülnék neki, ha már a két ünnep között is dolgozhatnék, hogy az új évemet úgy kezdhessem, hogy már van állásom.

Tudom, hogy nagyon sok kívánságot kell teljesítened, de remélem idén eljutsz hozzám is. Még azt sem bánom ha csak az utolsó utáni pillanatban.

Nagyon várlak!
Előre is köszönöm,
Nina

sorsdöntés

Ha egy döntés körvonalazódik, vagy kérdése megfogalmazódott bennünk, de mi gyengék vagyunk megtenni a lépést az Élet egy idő után feldühödik, és azt mondja „Jó, hát ha te nem, akkor majd én” és meg is teszi. Dönt helyettünk. Visszavonhatatlanul. Tesz egy lépést amit nekünk kellett volna megtenni, és persze, talán akkor minden egy picit másképpen alakult volna. Vagyis jellemzően másképp alakulhatnának azok a döntések melyeket mi lépünk meg, s nem az élet helyettünk.

De mi vastagbundás szürke kis nyuszik vagyunk, bátortalanok ahhoz, hogy ne engedjük át neki a tettet. És ő jön. Ő. És további várakozás, és nézelődés nélkül megteszi helyettünk.

Mondhatnám belenyugodva, hogy...és ez így van jól. De ebben a percben nem ezt érzem.

Még ha tudom is azt, hogy ha egy levélnek le kell hullania, az le is fog.

"már majdnem nagyon öreg vagy"

Ágicccámé...mint a mai nap

S.z.e.r.e.t.l.e.k !

meghallani a világ dallamát

...because we all need a little help sometimes, someone to help us hear the music in the world. To remind us that it won't always be this way. That someone is out there, and that someone will find you. There are moments in our lives when we find ourselves at a crossroads. The choices we make in those moments can define the rest of our days. And, of course when faced with the unknown, most of us prefer to turn around and go back. The person you want to be does exist; somewhere on the other side of hard work and faith and belief. And, beyond the heartache and fear of what lies ahead.

I learned, that one moment, can change everything.

mi lett volna ha...

van olyan, hogy mi lett volna ha..mert "azért mondtam mert...de már mindegy" és soha de soha nem tudjuk meg, hogy miért. meg a mi lett volna ha mi lett volna....sohse tudjuk meg...miért?! pedig olyan nagyon, nagyon szeretném tudni, hogy mi lett volna ha. A lengő ajtó ami kifele befele nyílik-csukódik, ami akkor is nyitottnak tűnik mikor zárva van és akkor is zártnak ha nyitva van, az az ajtó akkor nyitva van vagy zárva?! ha kinyitok egyet bezáródik egy másik? vagy fordítva?! vagy nem?!
soha nem tudjuk meg. mert mindig ott van a mi lett volna ha...

betűszavak vonzásában

DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE
DEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDEPTEPPKEMEDE

DEPTEDEPTEDEPTEDE
DEDEDEDE...

egyébiránt

"valóban nagyon sokat kibírsz."

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között.

És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos
a szerelemmel és a társaság a biztonsággal.
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét
és a bók nem esküszó.

És hozzászoksz, hogy emelt fővel
és nyitott szemmel fogadd a vereséget,

a felnőtt méltóságával,
nem pedig a gyermek kétségbeesésével.
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a
napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveld hát saját kertecskédet,
magad ékesítsd fel a lelked,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz.
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.

/Veronica A.Schoffstall/

Köszönöm!

Akkor futunk amikor jól esik

25. Plus Maraton
"Mi jó szurkolók vagyunk,
esőben is szurkolunk.
Ti meg jó futók vagytok,
maratont is lefuttok."

Ismét köszönöm az apró kezek munkásságát. Ez esetben százszor hangsúlyosabban.
Legközelebb a Coca Cola Női futógálán találkozunk.

Quelqu'un m'a dit

Ennyi :)

Akik mindig elkésnek

Ady Endre
Akik mindig elkésnek

Mi mindig mindenről elkésünk,
mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
késő az álmunk, a sikerünk,
révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
mi mindig mindenről elkésünk.

nem fog mozdulni soha

A héten leltem rá eme kincsre a nagyítás című folyóiratban. Jobban mondva annak a címlapján. akárhányszor olvasom el , olyan mintha a végére az lenne írva, olvass ismét...eszi magát belém...vagy magamból ettem ki...még nem tudom...

Horváth László Imre
Nem fog mozdulni soha

Igyekszem alig gondolni rád,
olyanok ezek a napok,
mint egy vers első sorai,
amiket talán kedvem szerint
kíhúzhatok.
Hiányzom neked?
Elképzelhetetlen, elképzelhető.
Minek kertem legszebb szobrába
beleszeretni, nem fog mozdulni soha,
marad ebben akifordult tartásban,
könyörgő tekintettel, mintha folyton
zavarban, tépelődve fordul félig el
tőlem a kő, fordul félig felém.
Néhány napig feléd
jártam a kertben, gyaloglásaim, időm
így igazítottam, a kocsmában
igyekeztelek komolyan venni,
körülöttünk mindig turistacsoport,
kis darabokat törtek le belőled, rád-
véstek obszcén rajzokat, monogramokat,
mittudomén. Mesélhetnék, próbáltam
is mesélni, hány szobrot törtem össze
és mennyi más lopott kavics nyomja a zsebem,
vagy, hogy nem akarlak hazavinni, nem is
a fölöslegességtől félek már, hanem, hogy
nagy nehezen csaka többi kődarab közé
helyezlek el, megint úgy ébredek, kerti
törpék csak a szerelem, kopott festék rajtuk
minden szavam, elvadult udvarban hevernek
a többi limlom között.

hm....

ma este hazafele arra gondoltam, jó lenne tudni, hogy állnak a csillagjaim, mielőtt belevágok bármibe is. egyáltalán érdemes e....felnéztem az égre, egyetlen egy csillag fényeskedett az egész kobalt kék horizonton.

nem tudom, hogy ez most jót vagy rosszat jelent e.

Boldog Nyulat !

kitavaszodott

Végre!
Végre tavasz van. És ahogy előkerültek a kiskabátok, kiscipők, kispólók, kisszoknyák úgy előkerültek a mosolyok, kaccsintások és tavaszi kacérságok is.
Végre mosolyognak az emberek, nem tolják le egymást a buszokról, metrókról, kedvesen szólnak, bocsánatot kérnek ha fellöknek.
Végre tavasz van.
Megkaptam idei első egynéhány útközbeni mosolyát, és bókjait. Ez kell szerintem minden nőnek. És persze férfinak is. ;)Hogy igazán annak érezhesse magát ami.

Csak így tovább, tavaszodjunk! Viruljunk.

SNUFI

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország

Segítséget kérek.

A következő képeken néhány olyan ember látható akik megrövidítettek a kolleganőimet és engem több 10.000 forinttal. Ugyanis azt gondolták, hogy joguk van besétálni az üzletbe és zsebre tenni amit érnek. Szeretném megkérni a kedves olvasó közönségemet, hogy ha felismerik valamelyik embert a képeken kérem keressenek fel emailen a fod.anita@gmail.com címen vagy itt a blogon.

A maglódi auchan butikjaiban dorbézoltak jó kedvükben, úgy véljük a környékbeli települések valamelyikéről (maglód, ecser, gyömrő, pécel, vecsés, üllő vagy a XVII. kerület) jöhettek.

A második képen látható fiatalember ismertető jele, hogy a tarkója jobb oldalán van egy fehér folt.

Úgy gondolom, hogy ők nem megélhetési bűnözők, mert azok zsömlét lopnak, nem pedig több ezer forint értékben újságot.

Ha nem is tudjuk meg kik ők, remélem eléggé megszégyenítő így felkerülni az internetre ahhoz, hogy többet a lábukat be ne tegyék az üzletbe. És bár elkeserít, hogy senki nem fogja nekem vissza adni azokat a forintokat amiket ezek az emberek pofátlanul ki vettek a pénztárcámból, de remélem így mások figyelmét is fel tudtam hívni ezekre az arcokra.

Senkinek nincs joga elvenni a másét. És elvárom, hogy amíg én nem lopok mástól, más se tegye ezt velem szemben.


A segítséget előre is köszönöm, és ha alkalmatok nyílik minnél több felületre feltenni ezeket a képeket nagyon hálás leszek. Hogy aki csak látja ezeket az emberek vesse meg őket. Mert a szegénység nem szégyen, de lopni az. És bűn.

Soha nem voltak előttem a szüleim olyan pédával amit én úgy vettem volna, hogy az alapján kerekítsem az életemet. Soha nem mondták, mutatták mit és hogyan kéne tennem. Ezért mindig kerestem magamnak egy alakot akit követhettem, akinek meg akartam felleni. Akitől elvártam, hogy legyenek elvárásai felém, aki mutatta merre menjek, milyen tempóban. És én ezeknek az elvárásoknak meg akartam felelni. Boldogan. Igyekeztem, törtem magam, iskola, munka stb. Aztán ahogy egyre jobban bele léptem az ÉLETBE, újabb és újabb jellemek jelentek meg, újabb nehézségekkel persze, de én meg akartam felelni. Most is van. Küzdök végeláthatatlanul.
Rájöttem, hogy ez a megfelelési kényszer nem az illetők irányába van. Sokkal inkább magam felé. Mert mindig kitűzök magam elé egy célt. Felteszem a mércét 1.50re, s ha sikerült megyek feljebb és feljebb... és már nem fogadom el magamtól, hogy alább menjen. Meguntam az elégséges osztályzatokat, elolvastam mégegyszer és közepesre vizsgáztam rájöttem tudok jóra is, és sikerült, és ha ez ment menni fog jobban is. Akkor már jelesre akarok. Amikor sikerült, beteljesült érzésem volt, és éreztem delejem teljében vagyok. S ha CSAk 4-es lett?!?! Óriásit csalódtam magamban. És pedig az elégséges már fényévre volt, meg sem ismert volna, én akkor is jobbat akartam. És emiatt haragudtam magamra. Mindig magasabbra teszem a saját elvárásaimat, olykor kisujj mozdítással, és van, hogy kínkeservesen, izzadságosan küzdök, hogy megfeleljek annak. Rá vetítem az illetőre. Ő a feladat. S bár rohadtul nem érdekel, hogy a többi ember mit gondol rólam, milyen véleménnyel van....de Ő! az mindennél fontosabb. Mert Ő a cél. És folyvást azt érzem, el kell érnem, hogy... És ha már azt elértem képes vagyok arra is... és azt is meg kell tennem... És miközben ebben a nagy küzdésben vagyok folyton azt érzem, annak akinek mutatom, 'Figyelj, én megtudom csinálni' nem felek meg. És egyre többet és többet vár el, és már beletörök, már megveszek azért, hogy elérjem, jó legyek neki... ez nem mindig sikerül... már nem érzem önmagam. Pocsékul érzem magam, mert elvesztem ebben a nagy háborúban. Tehetetlennek, gyengének érzem magam. Olyannak amilyennek nem akarom, és reszketek ettől. És még tovább küzdök, már mintha levegőt sem vennék úgy erőlködöm. Ő mit lát ebből?! 'Oké, próbálkozik...' Bármiről is legyen szó.

Hiába szeretnék a legjobb lenni a szemében, mivel azt látom, hogy nem megy, kiábrándulok saját magamból, és már néha én sem hiszem el, hogy képes vagyok rá. Hogyan tudnék megfelelni másoknak, ha saját magamnak nem tudok?! Ha folyvást jobb és jobb akarok lenni magamnál? Nem másoknál. Nem felül überelni valaki mást...én kérem szépen, nem akarok jobb lenni a a Deákné vásznánál... csupán saját magamnál. Hogy jó legyek. Neki. Magamutogatás lenne?! Vagy becs vágy? De kinek nem esik jól, ha azt mondják ' Ez igen!' És minden 'Ez igen' után én nagyon hálásan még jobb akarok lenni. És akkor csak neki. Hogy dagadhasson a melle.. 'az én tanítványom!' És nekem az ő büszkesége az újabb X centi a magasugró lécemen. Olyankor kettő percig elégedett vagyok magammal. Aztán jöhet a következő fok...

Most megint török bele egy küzdésbe... és bár tudom, érzem legbelül, hogy azért magában, csendben, a lelke mélyén már kicsikartam belőle egy 'Ez igen'-t, mégha kifele csak egy csendes megjegyzést '10-es skálán 8-as vagy' kaptam, és mellé egy hangosabb 'na végre' jut nekem megvetően, de mindebből, akkor is tudom, hogy lehet, hogy este azzal fekszem le, nem akarok holnap felkelni, és újra hadba szállni, hajnalban mikor megszólal az ébresztőm, mély levegőt veszek, és csak tolom még azt a lécet 1-1 centivel feljebb... Miért?! Mert mindenkinek szüksége van valamire amivel tolja előre az életét. Nekem, hogy megfeleljek magamnak. Mások szemén keresztül. A kiválasztott szemén keresztül.

Mert a többi nem érdekel.

"megfelelni.

Nem szerepben tetszelegni!
neem! - az nem nekem való.

csak próbálok, - próbálok
bele illeni a képbe
- a tiédbe, az övébe.

csak beleilleni

szeretve lenni.

ha csak picikét is.
Nem imádva! -
az túl zajos

csak csendben szeretve,
némán,- tekintettel ölelve

csak közel lenni

jónak lenni

hinni, jó, hogy vagyok
nem felesleges
… útban

ezen vagyok!
egy picit jó lenni akarok

én lenni

nem legyőzve
mindent mi én
inkább megmutatni azt.

hogy ne érjen szemből ítélet
várjátok meg míg valamit teszek!

mert szeretnék jó lenni

jó lenni,
… mindenkinek!"

Csak az én 'MINDENKIM'-nek. A többi vélemény lényegtelen. Csak a különös körültekintéssel kiválasztott vélemények számítanak. Nem az akarok lenni amit mások akarnak, hogy legyek, hanem az, akit én akarok magamból. Néha a legjobb, néha a legrosszabb. Sosem tökéletes. Létező. Legtöbbször különc, maga elvárásaival küzdő. Olykor pokróc, olykor plüss pulóver. Fura. De én! Aprócska én.

Szeretlek

Miből lesz és mivé válik?

"A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi."

Örök kutatásaim egyik része, hogy miből lesz a vad mindent elsöprő szerelem, a kikiáltott és/vagy magunkba folytott, mindent eláruló és mindent magában titkoló "SZERETLEK".

Mitől lesz egyetlen pillantásból bármi mást maga alá gyűrő érzelemhalom? Egy személy a másiknak mindennél fontosabb, mitől tűnik fel egy picike kis folt egy másiknak a sokszázezer közül? Szóval miből lesz az az érzés amitől minden egyéb mionysznyi kis semmiségnek tűnik, s még az élet nagy gondjai is eltörpülnek mellette, és valami hihetetlen boldogság veszi át az uralmat az emberen. A mindennapokok mozdulatlan, unalmas ismétlődései mitől lesznek mégis másak, jobbak, elviselhetőbbek. Pillangós jókedv és egyszerre sírás és szomorúság. Mégis akárhogy is vesszük valami ilyesmi érzés van bennünk 'jó, hogy látlak, jó, hogy érzem valakinek fontos vagyok, valaki a figyel rám, engem, jó, hogy szenvedhetek miattad'.
És szenvedünk. És szeretünk. És lobbanunk. És rajongunk.

Aztán vagy beteljesedik vagy nem. De bármelyik esetet is nézzük mindegyikből az a végkifejlet származik, hogy a szerelem valamivé átváltozik, elmúlik, vagy átalakul. Azt mégcsak megértem, ha egy hosszabb kapcsolatban a lángoló szerelemből valami csendesebb szeretet, vagy megszokás lesz. De ha adott esetben nem beteljesedett szerelemről beszélünk vagy egy beteljesedett de szétszakadt szerelemről vagy valamiről ami akkor ott tiltott volt de mégis lángolt, vulkánként robbant...akkor az ... mivé lesz egyik pillanatról a másikra?
Hová lesz az odaadás, a figyelem?
Ha nem szerethetlek akkor gyűlölnöm kell téged?! Miért csak ez van a szerethetlek és a nem szerethetlek között?!

Ez egy feltétlen reflex minden emberben, hogyha nem szerethetlek téged teljes odaadással akkor bántalak, mert az nekem jó?!
És mert jobban ismerlek talán mindenki másnál, mert egy ideig a teljes figyelmem kellős közepe voltál és akkor mindent tudni akartam rólad, még az is érdekelt mikor, hányszor vettél egy percben levegőt, ezért úgy tudlak bántani mint senki más. És mert tudom, hogy egyetlen szavam felér egy egész támadással, kellőképpen meg tudlak bántani téged. Mert én tudom mi fáj neked, mitől félsz. És ezt ki is használom.
Miért bántjuk egymást ha nem tudjuk szeretni?!
Miért bántjuk egymást ha szeretjük?!

Nincs olyan ember az ismerettségi körömben aki ne így tenne, tett volna. Pedig ismerek jó embereket is. De mindenki...bevallom még én is ezt tettem. Ha nem szerethettem akkor sértegettem, vért szívtam, bántottam.

Miért nem találjuk a kettő között az arany középutat? És bár tény, ha két ember között már kialakult valami amiből egyszercsak kirobbant egy Szeretlek, akkor azután már nem lehet barátság, mert az egyik fél mindig többet akar mint a másik, de nem is kell, mert nekik már valami más van a kezükben, ami kiscit több mint a barátság, de éppen azzal kevesebb mint a szerelmeseké, a között a két ember között valami hihetetlen kapcsolat jött létre. Kellett, különben nincs szeretlek. Különben nem lehet. És ha ez a két ember egyszer ebbe a különös kapcsolatba került, akkor utána hová vész el mindaz amitől egyszer 'szerettelek'? Hová lett az a bizalom, megértés és tisztelet? És legfőképpen azt nem értem, ha egyszer tényleg két ember közé ékelődött egy őrült 'SZERETLEK' és előtte ismertük egymást akkor utána miért válik a két ember teljes idegenné egymás irányába? Miért hisszük, hogy megváltozott a másik? Miért vágunk a fejéhez olyat amit magunk is tudunk, hogy alaptalan? Hiszen ismerjük, ismertük, szerettük, és talán...még most is..csak túl emberek vagyunk hozzá?!
Hová lesz a Szeretlek?

Vagy ez az élet törvényének folyománya? Hogy ha egyszer kimondtam 'SZERETLEK' és te nem úgy fogadtad ahogy én azt vártam, vagy nem úgy folytatódott ahogy szerettem volna , vagy elfogyott kettőnk között egy híd, vagy...akkor nem tehetek semmi mást csak bánthatlak téged. Mert az legalább nekem jó. Legalább is addig amíg megteszem. Mert utána, tapasztalatból tudom, én érzem magam a legpocsékabbúl. De akkor, ott...persze jó volt nekem.


Vagy annyira emberek vagyunk, önzőek és magánzók, hogy igazából ebből a nagy nagy szerelemből is csak mindent magunknak akarunk és nem is érdekel a másik? Csak az számít mi mit érzünk? És ha nekünk jó..az a jó..a többi nem számít.
Vagy ez is csak egy 'fejhez vágás'? Hiszen tudom, hogy nem így van. De akkor mégis? Murphy törvénye, hogy ha egyszer szerettél akkor annak csak utálkozás lehet a folytatása? Ha elmúlt, megváltozott a fontosság akkor már nem is létezett? Vagy egyedül én vagyok ilyen kis 'senzi' és veszem észre, hogy akiktől azt kaptam szeretlek, azok mostanában emberszámba sem vesznek illetve ha mégis akkor csak sértegetnek, azzal amivel csak ők tudnak? Úgy ahogy csak ők tudnak?

Így az egész egyszer, többször kimondott, suttogott, érzett 'SZERETLEK' olyanná válik mintha tengerparti homokba rajzolnánk le....a következő hullám elsodorja...mintha ott sem lett volna. Pedig ezekből a gyönyörűséges emlékekből lesznek a legnagyobb szerelmek. A legszebb emlékei az embernek azok a pillanatok mikor azt mondják neki 'SZERETLEK'. Hiszen kinek nem az a legszebb szó amit a fülébe súgta valaha ha nem ez?! Akkor miért tesszük tönkre legszebb emlékeinket?!

"Sár. Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek."

Várom a folyomány folyományát, vagy ha bárki meg tudja nekem mondani hová lesz az a tisztelet és szeretet ami kiváltja belőlünk egyszer, hogy "SZERETLEK".

Megszoksz vagy megszöksz?!

Ma felháborodtam. Akik ismernek közelebbről most megkérdeznék TE?! MIKOR NEM?! :) Hihetetlen igazságérzetem buzgó mócsingként duruzsolja ki magából a felháborodás minden morzsáját. És próbál ki állni magam illetve mások mellett kisebb nagyobb sikerrel. Legtöbbször persze hiába bírok minden igazsággal és joggal akkor is alul maradok ebben a kapitalista fél bürökrata (maga felé vízet hajtó malmu )rendszerben. Most a jogaim és kötelezettségeim bírásának lélektani határát csiszolta meg a néhány elmúlt évem. Erről néhány szóban. Csak csendben.

A jog fogalmát két értelemben használhatjuk, én most speciel az egyikről ejtenék egy-két szót, mégpedig azt amely jelenti a jogosultságot, az alanyi jogot (facultas agendi), tehát azt, hogy bizonyos személynek cselekvési lehetősége van.(Itt most nem mennék bele kigyalulni, hogy mit is rejt magában az, hogy 'bizonyos személyeknek', túl rövid itt a hely, hogy kifejtsem kinek miért van avagy nincsen, mitől jogképes vagy cselekvőképes. Önnön magamat a jogot jogosan jogképességem teljes tudatában gyakorlók közé teszem. (illetve tenném!) Jogosan. )
Visszatérve az előbbi deffinicióhoz ahol is kiemelném a legszebb és leglényegretörőbb részt, mégpedig, hogy "Lehetősége van". Szerintem ebben a meghatározásban ez itt a kiskapu. Ahogy minden törvényt ezt is azért alakították úgy ahogy, hogy kiskaput lehessen nyitni rajta. Itt bizony a lehetősége van foglalja magába. Bár lehet, hogy úgy kéne írni, hogy lehetősége lehet...

"A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg és a halállal szűnik meg." (alapesetben) Tulajdonképpen törvényadta alanyi jogom van minden jogomat gyakorolni. Amíg nem teszek olyat ami miatt megvonódik tőlem ez a jogom (is). Mind a magánéletben, mind a munkában, az életben jogom van az emberi méltósághoz. És annak megtartásához. És elviselni, hogy vannak kötelezettségeim amiket kötelező vagyok betartani. Persze, az, hogy alanyi jogom jogaimmal élni előássa azt a kis bakit, hogy a velem szemben álló félnek is lennének kötelezettségei, amiket illene betartani.
De mint tudjuk ez gyakran nem így van. Ilyenkor lép elő a legszebb jogom, mégpedig, hogy jogomban áll hallgatni.
Avagy megszoksz vagy megszöksz.
Mi meg szokunk..és gyakorta szo*unk. És nyeljuk le magunkban, hogy nekünk is vannak/lennének jogaink, és csak viseljük mások jogait. Mert nincs más. Mert kis csavaranyák vagyunk holmi hatalmas gépezetben, ami igaz, ezek nélkül a kis alkatrészek nélkül nem működne, de mindig lesznek friss és új darabok akiket ki lehet zsigerelni. És gyakorolni rajtuk istenadta jogaikat.
Nekem jogom van annyit és úgy dolgozni ahogy azt elvárják tőlem, és elviselhetem, hogy megszólnak, illetve akár ki is rúghatnak amiatt mert adott esetben felveszek egy telefont, mert nincs időm kiállni a munkából, és emelett elvégzem a feladatom, de arról nem beszél senki, hogy ugyanott eszem meg néhány óra lefolyása alatt az ebédemet mert arra nincs időm és LEHETŐSÉGEM hogy ebedelni félre üljek 10 percre. Nem. Ez nem szúrja a szemét senkinek. Ezekszerint a halállal elvett jogképességem egyes esetekben már akkor bekövetkezik, ha aláírom a munkaszerződésem? Akkor kétszer halunk meg? Még szerencse, hogy jogom van meghalni. És bár ezzel is olykor mások élnek, megnyugtat a tudat, hogy előbb vagy utóbb én (legalábbis jobb esetben ebben a jogtalanságban elfáradt szervezetemmel)dönthetek afelől, hogy élek e ezzel a felmentő jogommal. De addig is biztosan jogom van hallgatni, és elviselni, és dolgozni, és....

És persze tudom váltani kell, amilyenképpen lehet...de erről majd máskor. Most ez nyomta a lelkem. Ez kívánkozott ki!
...és mert jogom van írni éltem vele...

NŐ a baj

Valami nőféreg rombol engem belülről. És olyasmikre vágyom mint ez:




És olyanok járnak a fejemben, mint ez:




Szóval ez az anti nő aki én vagyok rejteget magában még valakit, aki valami folytán mostanában kopogtat kifelé, hogy "Hééé, én is itt vagyok". És meg kell mondjam ez azért nem olyan jó dolog. Nekem nem.

hol van a KEZDJÜNK MINDENT ELÖLRŐL gomb?

"elég egy apró tárgy"

"de olyan igazi, mint Te vagy, nincs!"

az Igazi

Míg gyerekek vagyunk jönnek mennek a barátok, jó barátok és legjobbak. Persze mindig van egy-egy kitüntetettebb, de mire felnövünk bizonyosan mindannyian elmondhatjuk, hogy volt 3-4 legjobb barátunk. S amikor visszatekintünk életünk egyes szakaszaira, mindig ott van az az egy meghatározó személyiség, akitől elválaszthatatlanok voltunk. És ezek olyan jó visszaemlékezések. Picit visszarepítenek a gondtalan gyermekkorunkba. (persze, tudom, hogy megannyi világméretű problémánk volt akkor is.:) )

Vannak megmaradó gyermekbarátságok, melyeket életben tartunk néhány levéllel, most már ugye a korszerű, modern technika segítségével email-ekkel, sms-ekkel, olykor telefonhívásokkal, és nagy ritkán sikeres személyes találkozásokkal, de ezen barátságok nagy része többnyire elmúlik,meghal, megszűnik lenni, hol költözés miatt, hol félreértések hol pedig jogos sérelmek miatt.

Milliónyit csalódtunk már, vesztettünk el igaznak hitt barátságokat, olyakat melyekre akkor úgy tekintettünk soha nem érnek véget. S lettek olyanok melyekre akkor azt gondoltuk soha nem is létezhetnek. Éles ellentéteinkből lettek legerősebb összekötőszálaink, és legszorosabb kötelékeinkből lettek legfájóbb sérelmeink. S szakításaink oka. Vagy egyszerűen elrontjuk...szerelemmel. Ami mint tudjuk még fogyóbb eszköz mint a barátság.

A rossz emlékeken túllépve azért kellenek ezek az élmények ahhoz, hogy felnőhessünk, mindenféle tapasztalatokat szerezzünk, hogy egymástól tanulhassunk. Hiszen társas lények vagyunk, még ha olykor ez nem is tűnik számunkra fontosnak.
Felnőttként ugyanígy vágyunk egy igaz barátra. Akire éjjel 2-kor rá telefonálhatunk, vagy egyszercsak bekopoghatunk hozzá ha bánt valami vagy világi jó dolog történt velünk és megosztanánk vele. De mikor már kinőttünk a cserfes gyermekkorból olyan furán hangzik a szánkból: Te vagy a legjobb barátom. És...valljuk be... nem is mondjuk ki annyiszor ahányszor kellene. És gyakorta már egy elveszett barátság emlékekor jövünk rá: hiszen, nekem Ő volt a legjobb barátom.

Amikor hiányoznak a beszélgetések, a veszekedések, a találkozások, ölelések, érintések, azok a félszavak, melyek másoknak semmit nem mondanak, és azok a csendben eltöltött percek melyekben úgy értettük egymás némaságát mint soha, senki más.

Miért van az, hogy egyes barátainknak ki tudjuk mondani mennyire fontosak nekünk, másoknak meg nem? Miért van, hogy csak már mikor valami elmúlt akkor jövünk rá mekkora részt foglalt el az életünkben? Miért van, hogy becsapnak minket és mi becsapunk? Hogy fájdalmat okoznak és okozunk? És mitől leszel Te fontosabb nekem mint bárki más?
Ez is csak kémia?! Amikor a sokszázezer emberből aki szembe jön velünk kiválasztjuk egymást. Vagy a véletlen választ ki minket egymásnak.

Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska című kis történetében tökéletesen leírja mindazt amit az igaziságról gondolok.

"Volt egyszer egy bársony nyúl. Eleinte igazán pompásan nézett ki. Duci volt és puha, épp amilyennek egy nyúlnak lennie kell; a bundája barna-fehér pöttyös volt, a bajsza igazi cérna és a füle rózsaszín szaténnal szegélyezve.
Karácsony reggelén, ahogy a Fiú zoknijában ült, egy magyal ágacskával a mancsai közt, a hatás elbűvölő volt.

Más dolgok is voltak a zokniban. Mogyoró, narancsok
és egy játékmozdony, és csokis mandula és egy felhúzható egér, de a Nyuszi volt a legjobb mind közül. Legalább két órán át szeretgette a Fiú, aztán Nagynénik és Nagybácsik jöttek vacsorára és a csomagolópapírok hangosan suhogtak és kibomlottak az ajándékok és a nagy izgalomban a Bársony Nyuszit elfeledték.
Sokáig a játékszekrényben vagy a padlón élt és nem igazán gondolt rá senki. Természetéből adódóan félénk volt és mivel csak bársonyból készült, néhány drágább játék eléggé elnyomta. A mechanikus játékok mindig felsőbbrendűek voltak és lenéztek mindenkit;
tele voltak modern ötletekkel és úgy tettek, mintha valódiak lennének. A hajómakett, aki két karácsonyt is megélt és a festése jócskán megkopott,
átvette tőlük a hangnemet és sohasem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy az árbócozatának technikájára utaljon. A Nyuszi nem adhatta
ki magát semmiféle makettnek, mert nem is tudta, hogy igazi nyulak
léteztek; azt gondolta, hogy mind fűrészporral vannak kitömve, mint ő
maga, és tudta, hogy a fűrészpor divatjátmúlt, ezért nem illik modern
körökben emlegetni. Még Timothy (a fa oroszlán, akit veterán katonák
állítottak össze és szélesebb látókörűnek kellett volna lennie)
is elkapatta magát és úgy tett, mint akinek kormányzati kapcsolatai
vannak. A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és mindennapinak érezte
magát közöttük, a Bőr Lovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele.
A Bőr Lovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyönysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok
sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a főalkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőr Lovacska.

"- Mi az, hogy
"igazi"?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor
egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt.
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy ,,igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte
Bőr-lovacska. - Az, hogy ,,igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik
veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged , akkor attól
leszel igazi. - Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta
az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy
fáj. - Hogy történik ez?
Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak?
Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit. "
- Akkor te Valódi vagy? - kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőr Lovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott. - A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá - mondta - nagyon sok évvel ezelőtt. Amint Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart. A Nyuszi felsóhajtott. Azt gondolta, hogy túl sokáig fog tartani, mire megtörténik a varázslat, mire Valódi lesz. Valódi szeretett volna lenni, hogy tudja milyen is az, bár az érzés, hogy összeesett lesz és kipottyan a szeme szomorúan hangzott. Azt kívánta, hogy anélkül váljon Valódivá, hogy ezek a kényelmetlenségek megesnének vele. Volt egy ember, akit Dadusnak neveztek, aki a gyerekszobát irányította. Néha nem törődött vele, hogy a játékok
szanaszét hevernek, máskor pedig, mint egy szélvihar, végigsöpört a szobán és betuszkolta őket szekrényekbe. Úgy hívta, hogy "rendrakás", amit mindenki utált, különösen a fém játékok. A Nyuszit annyira nem
érdekelte, ugyanis amikor eldobták, mindig puhán landolt. Egy este, mikor a Fiú ágyba készülődött, nem találta a porcelánkutyát, aki mindig vele aludt. A Dadus sietett és nyűgnek érezte, hogy porcelánkutyára vadásszon lefekvés idején, úgyhogy csak szétnézett, meglátta a nyitott
szekrényajtót és gyorsan odament. - Tessék, - mondta - itt a régi Nyuszid. Ő majd alszik veled. - az egyik fülénél fogva kirángatta a Nyuszit a szekrényből és a Fiú karjai közé tette. Aznap, és még sok
éjszakán keresztül a Bársony Nyuszi a Fiú ágyában aludt. Eleinte
igen kényelmetlennek érezte, mert a Fiú nagyon erősen ölelte, máskor
pedig annyira bedugta a párna alá, hogy a Nyuszi alig kapott levegőt. És
hiányoztak neki a hosszú holdvilágos órák, amikor az egész házban csend volt és a Bőr Lovacskával beszélgetett. Később aztán megkedvelte
a dolgot, mert a Fiú beszélt hozzá és járatokat csinált neki az
ágyneműben, amiről azt állította, hogy az igazi nyulak olyanokban
laknak. Pompás közös játékokat játszottak suttogva, mikor a Dadus már
kiment vacsorázni és a kandallópárkányon égve hagyta az éjjeli fényt.
Aztán amikor a Fiú elaludt, a Nyuszi odabújt a pici, meleg állához és
álmodott, miközben a Fiú karjai egész éjszaka ölelték. Az idő telt és a kis Nyuszi nagyon boldog volt. Annyira boldog, hogy észre se
vette, ahogy a szép bársony szőre egyre kopottabb és kopottabb lett, a
farka kishíján leszakadt és az orráról lekopott a rózsaszín festék, ahol
a Fiú puszit szokott neki adni. Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival. Selymes, puha nyuszi volt ez is,
fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel, de a Kisfiú túl izgatott volt
megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap reggel a tengerpartra
utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt, hogy gondolni sem volt
képes másra. Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét
maradt, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és
puha ágyakban aludt, míg most... Eddigre már a sok ölelgetéstől
elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni. Magától nem messze megpillantotta a sűrű
málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz
Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken…. Eszébe jutottak
azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a
páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és
az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára
is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép
dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy megszeretnek
minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” – futott
át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp,
egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és
leesett a földre. Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a
könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos
virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben.
Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy
aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen
elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a
virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér.
Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit yomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól. „Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?” Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta elidézni, hol. "Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok
mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak.” „Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi. „Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged.
Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.” Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a
fák közé. Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az
egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány
levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek. „Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!” Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre. „Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” - mondta.
De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül. Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát,
hogy elzavarja azt a valamit onnan. Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment. Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban!
Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei
valahogy nagyon ismerősnek tűntek… „Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta magában a Kisfiú. De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt."

Minden érzeményem benne van. Szeretem. Ezért szeretettel adom neked valaha volt, és valaha is lesz igazimnak!