KLIKkesedjél....

„Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.” 

A ma iskolája pedig olyan, amilyen… vagyis amilyen lenni tud. Valóságosabban kifejezve, amilyennek engedik, hogy legyen.

Hiszen a „nagy testvér” betelepedett az iskolák életébe, és mintha mindenki tudná, hogy ez nem jó, mégis azok közül, akik megtehetnék, senki nem tesz semmit. Országosan hangzatos főcímekkel futnak ki napi, heti, havilapok az intézményfenntartó központ működésének értelmetlenségéről, szinte napi rendszerességgel foglalkozik a média a KLIK teljes életidegenségével, létjogosultságának indokolatlanságával, a tankerületekben eltűnt forintokkal, az arra abszolút alkalmatlan vezetéssel, mégis… mindenki ül tovább a nagyon magason felállított bársonyszékében, és szórja az ész nélküli előírásokat.

Soha nem volt tanárok osztják az „észt” az életüket az oktatás oltárára helyező pedagógusoknak. Akik a diplomaosztó óta tanítanak „Nem középiskolás fokon”. És most, az órarenden felüli kötelező 32 órájuk, és az esetleges szakkörök, pótórák, korrepetálások, dolgozatjavítások után a portfoliójukat töltögetik fel egy adatbázisba. Hogy esetleg a döntéshozók úgy értékeljék, hogy a sok ránc az arcukon, a rengeteg iskolaév a hátuk mögött, a tulajdonképpen felmérhetetlen tapasztalat és gyakorlat, a sokszor 120 kredit és sokszor sok órás továbbképzés kellőképpen dokumentálva lett, és megítéljék nekik az ő szemükben is KIÉRDEMELTÉ VÁLT  pedagógus 2 fokozatú besorolást….. Hogy is szokták mondani?! Ahogy ők adnak…. nem ad úgy senki.

Tovább is van, mondjam még?! Mondom én. Bár picit féltem a munkám, de a pohár egyre csak telik. Mert nem csak a pedagógusoknak sanyarú a KLIKkesedett sorsa. A nagy testvér mindenkitől elvesz. Szépen sorban. A pedagógus munkát közvetlenül segítőkről nagy általánosságban megfeledkeznek. Pedig minden oktatási és nevelési intézményben jelen vannak.  Nem kis számban, bár tény a tantestület mértékét nem érik el, de ha egyszer összejönnénk egy kis diskurzusra úgy állami szinten, egy nagyobb egyetemi tornatermet megtöltenénk. De valahogy mégis elveszünk a szemek elől annak ellenére, hogy az iskolák működésének alapjai vagyunk. Merthogy, az iskola nem pusztán a tanároktól működik. Rendszergazdák, iskolatitkárok, pedagógus asszisztensek, könyvtárosok, gyermek-és ifjúságvédelmi munkatársak, laboránsok és még egy jó páran támogatják, építgetik, és tartják életben az intézményeket nap mint nap. Mind-mind szakterületükhöz mérten magasan kvalifikáltak. Sőt! Sokan közülük diplomával, (vagy 1-2-3 diplomával) több szakmával rendelkezők. Ugyanúgy beszélnek idegen nyelveket, mint bármelyik pedagógus kollégájuk. Mégis, valahogy olyan kis mostohatestvérek vagyunk a nagy oktatási rendszerben. Az elmúlt 10 hónapban kétszer volt béremelés a pedagógus életpályamodell kapcsán… Ez a pedagógus munkát segítőket nem érintette. Az elmúlt években ígéretek jöttek-mentek, de beváltani senkinek nem volt érkezése. Ugyan idén februárjában kijelentették, hogy az oktató és nevelő munkát közvetlenül segítők is a tantestület teljes jogú tagjai… mi eddig csak a hátrányaival találkoztunk. Előmenetelre a besorolásunk alapján sokszor annyi időt kell várni, hogy értelmetlen messzemenő várakozásokat elé támasztani. Csökkentik a munkaerőt az intézményekben, hiszen azt a munkát, amit eddig hat ember végzett, simán elvégzi kettő is. Mondjuk, nem kapjuk meg a hat ember bérét, annak is örülünk, ha egynek a felét megkapjuk időben. Nincs juttatás, nincs kompenzáció. Nekünk valamiért az nem jár! Csak a szánk… az is csak járna. De inkább nem. Mert féltjük ezt a keveset is.  Nincs utazási költségtérítés, nincs cafeteria. Nem érdekli őket, hogyan jársz be dolgozni, csak dolgozz. Érkezz időben, ne panaszkodj a túlóra miatt, tedd a dolgod. Tedd, amit mondanak. Nincs emelés. Ugyan, mi is ugyanúgy bent vagyunk látástól-vakulásig az iskolában. Intézzük a pedagógusok, diákok, az intézmény ügyes-bajos dolgait. Sokszor a tankerület munkatársai helyett dolgozunk. És tudjuk, hogy a mi kis fizetésünk többszörösen belefér az övékbe, de lenyeljük a békát. Újra és újra megcsináljuk az általuk elveszett dokumentumokat, napokig telefonálgatunk, megyünk, másolunk, scannelünk, faxolunk egy miattuk elveszett ügy érdekében, hogy a pedagógusunk mégis megkapja időben a kompenzációt, vagy éppen a fizetését, elkészítjük helyettük a statisztikát, abban a rendszerben, amit ők alakítottak ki, amihez ők értenek, mert tanfolyamra jártak meg továbbképzésre, amihez ők adnak belépési, módosítási jogosultságot, amikor helyettük kell dolgoznunk. Elképesztően sok felesleges adminisztrációt végzünk, egyrészt mert elvárják, hogy adminisztráljuk az adminisztrációt, másrészt, hogy védjük magunkat, az általunk elvégzett munkát, a letagadástól, az iratok elvesztésétől, a hazugságoktól. Ennek ellenére nem vagyunk sem egyenrangú félként sem munkatársként kezelve. Egy magas piedesztálról kiabálnak le ránk, ha nem a telefonálásra megadott napon hívjuk fel az ügyintézőt, de mi tűrünk, és elnyomjuk magunkban az önértékelésünket, mert fontosabb, hogy el tudjuk intézni azokat az ügyeket is melyek nem várnak addig, míg a tankerületi munkatársak megebédelnek, vagy hétfőről csütörtök legyen.

Mindezek ellenére ugyanúgy bemegyünk mindennap dolgozni. És nem! Már régen nem a pénzről van szó. Ha arról lenne szó, egyikünk sem ezt csinálná. Szeretjük azt, amit csinálunk. Szeretjük a kollégáinkat, ezért dolgozunk napról-napra. Másképpen nem lehet. Ilyen feltételekkel másképpen nem lehetne újra és újra ugyanúgy küzdeni az esztelenséggel. Csak szeretnénk elérni azt, hogy a mi munkánk is kapjon némi megbecsülést, hogy mi, apró pici csavarok is elismert részei legyünk ennek a rozsdás, romokban heverő gépezetnek.

Szívesen fordítanék időt arra, hogy a tankerületek bejáratai fölé felvéssem Szent-Györgyi Albert sorát, hátha kifele-befele menet a nagy „törvényhozók” elgondolkodnának rajta, valójában mit is jelent ez a mondat. Szeretném hinni, hogy rájönnének arra, hogy jelen tevékenységgel, a „ma iskolája” éppen elveszőben van. Hiszen a „ma iskolája” nem az épületek sora, hanem az intézmény maga, a pedagógusokkal, a segítőkkel, mindazokkal, akik igyekeznek a megvonások ellenére is olajozottan mozgásban tartani a rendszert, azért, hogy a diákok a lehető legkevesebbet vegyenek észre abból a lehetetlen helyzetből, amiben nap mint nap küzdünk értük.