Sosehol

Lék szakadt lelkemen.
Éreztem, hogy szétrepedt a bőr,
a hús, s tört a csont,
ahogy a szike éle izmot bont,
s telít el vérrel mindent
a bennem lévő űr…
hogy bennem legyen,
egészen legbelül.
Esni kezdett mikor könnyeztem.
Cseppenként hullt a földre az életem
Egymás után öklendeztem fel
minden egyszer elnyelt könnyet.
Jött még és még és még…
de nem lett könnyebb.
S minden csepp újra fájt…
És szakadt, tört, hasadt tovább.
Mi benn maradt egykor,
most ólomsúly mellemen,
Ébren tart, nem szól…
csak motoszkál csendesen.
Ahogy minden elfojtott szó…
mi most egyszerre szólal bennem.
És minden elcsendesített zokogás,
most együtt futja el szemem.
Minden elhallgatott vallomást
most lelkemmel játszok le,
’ki harcolva karcoló könnycseppekkel,
könyörögve vérzik bele.
Vörös szemek függönye fedi
mi bennem dübörög.
Fogcsikorgatva ülök némán,
de belül üvöltök.
Égető csókok derbijén a fájdalom
levegőt vesz, megtorpan, -
nincs boldogság, s nincs többé nyugalom.