Karácsony elő csend hangok

„A gyermek tündéri volt. Szabályosan imádta az apja. Mondani is szokták, hogy az a férfi, akinek nem születettt lánya, nem is tudja milyen is az igazi szerelem. Kisci korában sokszor az ölébe kapta, körbetáncolta vele a szobát, feldobta és elkapta, miközben a gyermek gurgulázva kacagott. Ő pedig egyre azt ismételgette: - Szeretlek, kisci lány!
Ezt mondogatta neki akkor is mikor nagyobbacska lett. -Szeretlek, kisci lány!-Nem vagyok már kisci!-duzzogott a hajadon, de apja nevetve legyintett: Nekem örökre az maradsz, kisci lány. aztán a lány felnőtt, kirepült a családi fészekből. Elment, tanult, megismerte a világot. Egy hang azonban mindig vele volt: Szeretlek, kisci lány!
Önmagát és apját is lassanként más szemmel kezdte nézni. Megértett és elfogadott sok mindent. Azt a férfit látta maga lőtt, aki amellett, hogy felnevelte őt, arra is képes volt , hogy kifejezze érzéseit. Egy alkalommal rádöbbet, hogy apja már nem az a lendületeséleterős férfi, aki mindig tele volt tervekkel. Haja meggyérült és szürke lett, szeme sarkára ráncokat ragasztott az idő. Egy nap a már egyáltalán nem kisci lány lakásán megcsörrent a telefon. Apja miatt hívták, akit baleset ért.- Agyvérzést kapott- közölte egy ismeretlen hang.
Nem tudja szavakba önteni gondolatait, talán a hozzá intézett mondatokat sem érti meg. Többé már nem mosolyog, nem nevet, nem sétál nem ölel, nem táncol, és nem mondja a kislányának aki már nem is kislány, hogy szereti. A lány meglátogatta az apját, az ránézett és beszélni próbált. De nem tudott. Leült apja ágya szélére. Mindkettejük szeméből patakzott a könny, ahogy átölelte apja ernyedt vállát. Fejét a férfi mellkasára hajtotta és gondolataiban peregni kezdett gyermekkora filmje, az emlékek végtlen szalagja. Fájdalom hasított belé amikor tudatosult benne, hogy többé nem hallhatja a dédelgető szavakat.
Ekkor megüttötte a fülét egy hang: a férfi szívdobbanása… és megtörtént a csoda. Újra hallotta amire vágyott. A szívverés pótolta a szavakat: szeretlek, szeretlek, szeretlek, kisci lány, kisci lány, kisci lány! És akkor megvígasztalódott.

E történetet István atya olvasta fel. Meghatott csend ereszkedett a hallgatóságra. Ekkor megszólalt bennem is egy hang, melyet húsz éve nem hallottam már, mégis itt van a fülemben. Csak egy szó: „hallom!”. A nagyapám hangja. Mert ő sosem hallózott a telefonba, csak ennyit mondott dallamos baritonján: hallom! És én is hallom őt.”

Bertók László újságíró írása a 2008. november 28-i Metropol újságban.
Egyéb esetben is megfogott volna ez a történet, talán mert soha nem voltam ilyen viszonyban édesapámmal, talán mert hiányzik egy olyan férfi az életemből aki pont ilyen, aki véd az élet viszontagságaitól, aki szeret, és aki ki is mutatja, érezteti is ezt, akinek így 24 évesen is -kisci lány- lehetnék. Egy olyan férfi aki az apai példakép lehetne, aki az a férfi lehetne aki képes érzelmeit kimutatni, s biztosítani arról, hogy az egyetlen örök az az érzelem amit egy szülő, anya-apa érezhet gyermeke iránt.
Így karácsony környékén egyébként is gyengébb vagyok mint az év bármely más időszakában. Ilyenkor hidegebb a hideg, kevesebbnek érződik az ölelés, kevesebbnek tűnik a szeretlek, és kevesebb a család. Mert ezzel van tele a média minden formája, karácsony csilingel november 3. napjától a bevásárló központokban, a villamoson, a metró hírdető táblákon, a kirakatok pirosra aranyra díszített üvegein. És most speciel nem arra a karácsonyra gondolok, amely arról szól, hogyan, miként lehet/kell minnél nagyobb értékű ajándékokat vásárolni, amikor az emberek veszett egerekként rohangálnak a különböző multik hangzatos nevű üzleteiben, a homlokukon „inkább lőjjetek fejbe” felirattal, és 99 ajándék szatyorral kezeikben. Hanem arról a karácsonyról, melynek illata körbe vesz a Vörösmarty téren, arra a karácsonyra amely fahéjas forralt borral és aromás sültgesztenyével ölel át városszerte, amikor felmelegszik a szívünk már akkor amikor megvesszük a csomagolópapírt. És ehhez a karácsonyhoz hozzá tartozik a család, és az a család, akik az igazán közeli barátok. Én ezt a karácsonyt várom, és ahogy várom, eszembe jutnak azok a szavak amelyeket már nem hallhatok, azok a mosolyok amelyeket már nem láthatok, és azok amelyekre vágyom.