Restart

Néha kell egy éles hátraarc, ahhoz, hogy tovább mehessünk. Hogy a magunk elé tűzött célokhoz közelebb kerülhessünk. Olykor vissza kell lépnünk, mert a nagy igyekezetben talán célt téveszthetünk, és/vagy egyszerűen elsétálunk a „helyes irány”-t jelző tábla mellett.

Visszalépni fáj. Olyan mint rekord után a világ legcsúfabb eredményét hozni. És nem mások szemében látva, hanem saját magamban.

De újra kezdeni, rá jönni, hogy az út amelyen járunk nem jó. Talán újra kezdeni mindent a legaljáról… nem feladás. Csupán erőgyűjtés. Új erő, talán új szemlélet.

Meg kell tanulni úgy élni, hogy ha pofára estünk, nem történt semmi. Hogy kezelni tudjuk, hogy azért esünk el, hogy a földön megpihenjünk egy picit, hogy legyen erőnk újra felállni, és újra menni tovább. Még ha elő is fordul, hogy azt érezzük kevesek vagyunk hozzá. Hogy egyedül nem megy. És nem akarunk már felállni.

Lehet, hogy ehhez néha a figyelmetlenségünk miatt egy koszos, langyos tócsába kell toccsannunk. De a víz felébreszt és ad elég indulatot, hogy felálljunk.

Hátat fordítani mindannak amin eddig munkálkodtam, amit kiharcoltam magamnak, nem könnyű döntés. Visszasétálni egy régen nem látott rajtkőhöz, vérig felforgató küzdelem önmagammal. De a további rekord/ok érdekében el kell fogadni, hogy néha újra kell kezdeni. Az egészet. A bezárult ajtó mellett meg kell látni azt a tágra nyílt ablakot melyen át lehet nézni. És látni lehet, hogy a nap holnap is fel fog kelni.

És akkor talán már nekünk.