Mennyire jó dolog életünk fontos mozzanatait lefotózni. Egy nyaralást, szülinapot vagy egész egyszerűen egy nem hétköznapi hétköznapot. Melyeket évek múltán olyan jó elővenni, nézegetni, vagy aktuálisan kitenni falra, polcra, asztalra. Hogy lássuk minden lépésünkben, mind maga az emléktől és mind az állandó látványtól is belénk égnek, így ha hasonló élményben van részünk az fog a fejünkben megjelenni...az a kép az asztalon, az a pillanat. Kitörölhetetlen. Nem csak a bennünk élő emlékek, hanem azok a képek is segítenek picit ott lenni még.
Kapocs. Egy bonthatatlan kapocs, mert amíg a kép látható, addig a történés rajta ugyanaz. Még ha a körülmények már régen meg is változtak.
Olykor borzasztóan nehéz eltenni egy-egy képet. Mert az a bizonyos szál... még ott tart... picit talán olyan, mint egy szakadék szélén lógva egy fűszálba kapaszkodva hinni a menekülésben. És néha... néha annyira kapaszkodunk értelmetlenül abba az átkozott fűszálba, hogy nem vesszük észre a kezet, melyet nyújtanak nekünk, hogy felsegítsenek a szakadékból. Hatalmas emléksóvárgásunkban megbántjuk, egy fűszál lehetetlen ereje alá degradáljuk a valós-erős kéznyújtást.
Mert ragaszkodunk. Pedig a tegnapok csak múlnak, akár van róluk kép akár nincs... néha érdemes lenne elképzelni egy-egy képet a fejünkben a jövőből, átgondolni, minden pixelét egyesével számba venni, és átválogatni a régi képeket, helyet csinálni az újaknak, nem törölni a merevlemezt csak elrakni, egy tegnapi mappába. Hogy lehetőségünk legyen új fotókat készíteni... hogy lehetőségünk legyen megtudni, elég erős e az a kéz ami a holnapból nyúl felénk. Elég valóságos e egy holnapi fotónak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése