az Igazi

Míg gyerekek vagyunk jönnek mennek a barátok, jó barátok és legjobbak. Persze mindig van egy-egy kitüntetettebb, de mire felnövünk bizonyosan mindannyian elmondhatjuk, hogy volt 3-4 legjobb barátunk. S amikor visszatekintünk életünk egyes szakaszaira, mindig ott van az az egy meghatározó személyiség, akitől elválaszthatatlanok voltunk. És ezek olyan jó visszaemlékezések. Picit visszarepítenek a gondtalan gyermekkorunkba. (persze, tudom, hogy megannyi világméretű problémánk volt akkor is.:) )

Vannak megmaradó gyermekbarátságok, melyeket életben tartunk néhány levéllel, most már ugye a korszerű, modern technika segítségével email-ekkel, sms-ekkel, olykor telefonhívásokkal, és nagy ritkán sikeres személyes találkozásokkal, de ezen barátságok nagy része többnyire elmúlik,meghal, megszűnik lenni, hol költözés miatt, hol félreértések hol pedig jogos sérelmek miatt.

Milliónyit csalódtunk már, vesztettünk el igaznak hitt barátságokat, olyakat melyekre akkor úgy tekintettünk soha nem érnek véget. S lettek olyanok melyekre akkor azt gondoltuk soha nem is létezhetnek. Éles ellentéteinkből lettek legerősebb összekötőszálaink, és legszorosabb kötelékeinkből lettek legfájóbb sérelmeink. S szakításaink oka. Vagy egyszerűen elrontjuk...szerelemmel. Ami mint tudjuk még fogyóbb eszköz mint a barátság.

A rossz emlékeken túllépve azért kellenek ezek az élmények ahhoz, hogy felnőhessünk, mindenféle tapasztalatokat szerezzünk, hogy egymástól tanulhassunk. Hiszen társas lények vagyunk, még ha olykor ez nem is tűnik számunkra fontosnak.
Felnőttként ugyanígy vágyunk egy igaz barátra. Akire éjjel 2-kor rá telefonálhatunk, vagy egyszercsak bekopoghatunk hozzá ha bánt valami vagy világi jó dolog történt velünk és megosztanánk vele. De mikor már kinőttünk a cserfes gyermekkorból olyan furán hangzik a szánkból: Te vagy a legjobb barátom. És...valljuk be... nem is mondjuk ki annyiszor ahányszor kellene. És gyakorta már egy elveszett barátság emlékekor jövünk rá: hiszen, nekem Ő volt a legjobb barátom.

Amikor hiányoznak a beszélgetések, a veszekedések, a találkozások, ölelések, érintések, azok a félszavak, melyek másoknak semmit nem mondanak, és azok a csendben eltöltött percek melyekben úgy értettük egymás némaságát mint soha, senki más.

Miért van az, hogy egyes barátainknak ki tudjuk mondani mennyire fontosak nekünk, másoknak meg nem? Miért van, hogy csak már mikor valami elmúlt akkor jövünk rá mekkora részt foglalt el az életünkben? Miért van, hogy becsapnak minket és mi becsapunk? Hogy fájdalmat okoznak és okozunk? És mitől leszel Te fontosabb nekem mint bárki más?
Ez is csak kémia?! Amikor a sokszázezer emberből aki szembe jön velünk kiválasztjuk egymást. Vagy a véletlen választ ki minket egymásnak.

Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska című kis történetében tökéletesen leírja mindazt amit az igaziságról gondolok.

"Volt egyszer egy bársony nyúl. Eleinte igazán pompásan nézett ki. Duci volt és puha, épp amilyennek egy nyúlnak lennie kell; a bundája barna-fehér pöttyös volt, a bajsza igazi cérna és a füle rózsaszín szaténnal szegélyezve.
Karácsony reggelén, ahogy a Fiú zoknijában ült, egy magyal ágacskával a mancsai közt, a hatás elbűvölő volt.

Más dolgok is voltak a zokniban. Mogyoró, narancsok
és egy játékmozdony, és csokis mandula és egy felhúzható egér, de a Nyuszi volt a legjobb mind közül. Legalább két órán át szeretgette a Fiú, aztán Nagynénik és Nagybácsik jöttek vacsorára és a csomagolópapírok hangosan suhogtak és kibomlottak az ajándékok és a nagy izgalomban a Bársony Nyuszit elfeledték.
Sokáig a játékszekrényben vagy a padlón élt és nem igazán gondolt rá senki. Természetéből adódóan félénk volt és mivel csak bársonyból készült, néhány drágább játék eléggé elnyomta. A mechanikus játékok mindig felsőbbrendűek voltak és lenéztek mindenkit;
tele voltak modern ötletekkel és úgy tettek, mintha valódiak lennének. A hajómakett, aki két karácsonyt is megélt és a festése jócskán megkopott,
átvette tőlük a hangnemet és sohasem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy az árbócozatának technikájára utaljon. A Nyuszi nem adhatta
ki magát semmiféle makettnek, mert nem is tudta, hogy igazi nyulak
léteztek; azt gondolta, hogy mind fűrészporral vannak kitömve, mint ő
maga, és tudta, hogy a fűrészpor divatjátmúlt, ezért nem illik modern
körökben emlegetni. Még Timothy (a fa oroszlán, akit veterán katonák
állítottak össze és szélesebb látókörűnek kellett volna lennie)
is elkapatta magát és úgy tett, mint akinek kormányzati kapcsolatai
vannak. A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és mindennapinak érezte
magát közöttük, a Bőr Lovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele.
A Bőr Lovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyönysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok
sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a főalkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőr Lovacska.

"- Mi az, hogy
"igazi"?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor
egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt.
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy ,,igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte
Bőr-lovacska. - Az, hogy ,,igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik
veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged , akkor attól
leszel igazi. - Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta
az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy
fáj. - Hogy történik ez?
Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak?
Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit. "
- Akkor te Valódi vagy? - kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőr Lovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott. - A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá - mondta - nagyon sok évvel ezelőtt. Amint Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart. A Nyuszi felsóhajtott. Azt gondolta, hogy túl sokáig fog tartani, mire megtörténik a varázslat, mire Valódi lesz. Valódi szeretett volna lenni, hogy tudja milyen is az, bár az érzés, hogy összeesett lesz és kipottyan a szeme szomorúan hangzott. Azt kívánta, hogy anélkül váljon Valódivá, hogy ezek a kényelmetlenségek megesnének vele. Volt egy ember, akit Dadusnak neveztek, aki a gyerekszobát irányította. Néha nem törődött vele, hogy a játékok
szanaszét hevernek, máskor pedig, mint egy szélvihar, végigsöpört a szobán és betuszkolta őket szekrényekbe. Úgy hívta, hogy "rendrakás", amit mindenki utált, különösen a fém játékok. A Nyuszit annyira nem
érdekelte, ugyanis amikor eldobták, mindig puhán landolt. Egy este, mikor a Fiú ágyba készülődött, nem találta a porcelánkutyát, aki mindig vele aludt. A Dadus sietett és nyűgnek érezte, hogy porcelánkutyára vadásszon lefekvés idején, úgyhogy csak szétnézett, meglátta a nyitott
szekrényajtót és gyorsan odament. - Tessék, - mondta - itt a régi Nyuszid. Ő majd alszik veled. - az egyik fülénél fogva kirángatta a Nyuszit a szekrényből és a Fiú karjai közé tette. Aznap, és még sok
éjszakán keresztül a Bársony Nyuszi a Fiú ágyában aludt. Eleinte
igen kényelmetlennek érezte, mert a Fiú nagyon erősen ölelte, máskor
pedig annyira bedugta a párna alá, hogy a Nyuszi alig kapott levegőt. És
hiányoztak neki a hosszú holdvilágos órák, amikor az egész házban csend volt és a Bőr Lovacskával beszélgetett. Később aztán megkedvelte
a dolgot, mert a Fiú beszélt hozzá és járatokat csinált neki az
ágyneműben, amiről azt állította, hogy az igazi nyulak olyanokban
laknak. Pompás közös játékokat játszottak suttogva, mikor a Dadus már
kiment vacsorázni és a kandallópárkányon égve hagyta az éjjeli fényt.
Aztán amikor a Fiú elaludt, a Nyuszi odabújt a pici, meleg állához és
álmodott, miközben a Fiú karjai egész éjszaka ölelték. Az idő telt és a kis Nyuszi nagyon boldog volt. Annyira boldog, hogy észre se
vette, ahogy a szép bársony szőre egyre kopottabb és kopottabb lett, a
farka kishíján leszakadt és az orráról lekopott a rózsaszín festék, ahol
a Fiú puszit szokott neki adni. Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival. Selymes, puha nyuszi volt ez is,
fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel, de a Kisfiú túl izgatott volt
megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap reggel a tengerpartra
utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt, hogy gondolni sem volt
képes másra. Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét
maradt, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és
puha ágyakban aludt, míg most... Eddigre már a sok ölelgetéstől
elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni. Magától nem messze megpillantotta a sűrű
málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz
Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken…. Eszébe jutottak
azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a
páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és
az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára
is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép
dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy megszeretnek
minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” – futott
át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp,
egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és
leesett a földre. Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a
könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos
virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben.
Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy
aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen
elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a
virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér.
Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit yomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól. „Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?” Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta elidézni, hol. "Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok
mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak.” „Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi. „Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged.
Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.” Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a
fák közé. Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az
egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány
levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek. „Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!” Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre. „Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” - mondta.
De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül. Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát,
hogy elzavarja azt a valamit onnan. Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment. Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban!
Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei
valahogy nagyon ismerősnek tűntek… „Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta magában a Kisfiú. De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt."

Minden érzeményem benne van. Szeretem. Ezért szeretettel adom neked valaha volt, és valaha is lesz igazimnak!