Ha már farsang, beszéljünk a maszkokról

Mindannyian maszkot viselünk. Az egész életünk során különböző féléket, színűeket és méretűeket, különböző időintervallumokig. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyunk őszinték. Gondoljunk csak bele a színházi maszkokba, azokon is végtelen és őszinte a mosoly illetve a lekerekített szájszél, csak nem mindig ugyanaz a színész viseli.

Sokszor kapjuk meg ismerőseinktől, barátainktól adott esetben kedvesünktől, hogy „nem olyan vagy már, mint mikor megismertelek.”

Hiszen, hogy lehetnénk ugyanazok?!

Egy kapcsolat elején (bármilyen emberi kapcsolat) mindenki felveszi a legszebb, legjobb énjének álarcát, ami idővel hozzá kopik a másik félhez, s utána egy másféle álarcot húzunk magunkra. Az illető által egy másik énünk másik álarca kerül ránk. Általa mások leszünk. Ez nem feltétlenül rossz, de már ezek miatt sem lehetünk ugyanazok mint annak előtte.

Az elején megszeretjük azt aki velünk szemben áll, álarc ide vagy oda. Aztán szeretjük azt is akiről már lekopott az első napok maszkja. Aztán megszokjuk. Majd valahogy, valamiért azt akarjuk, hogy ez a megszokás ne legyen megszokás, hanem újra azt a zsizsergő, bizsergető elsőnapok hangulatát érezzük. De nyilván ez lehetetlen. Hiszen tudom, hogy mit szeret, mi hozza ki a sodrából, mitől válik izgatottá és mi az ami meglepetéssel hat rá, és persze vica versa. Ez persze nem baj. Mert attól tudlak szeretni őszintén, hogy őszintén ismerlek téged. És attól vagy te az én kedvesem, barátom mert a társaságodban az tudok lenni aki belül vagyok az én és a te maszkoddal.

Mégis miért lesz ez unalmas?! Miért akarjuk, hogy ugyanaz legyen akit megismertünk, hogy ne változzon meg, és mindezt úgy, hogy mi magunk formáljuk őt a saját magunk alakításával?!

Pedig önmagunkon is tudjuk, hogy nem tudunk ugyanazok lenni akik hetekkel, hónapokkal vagy éppen hosszú évekkel ez előtt voltunk. Mert változunk, változunk magunkban-magunktól, felnövünk, vagy éppen ellenállunk a felnőtté válásnak, változunk a mindennapokkal, és változunk egymástól, a közvetlen környezetünk akár percről percre változtat minket.

Én nem tudok az lenni aki pár évvel ezelőtt voltam. És ez miattad van. Miattad, a tőled kapott az általad rám húzott új és új maszkok miatt nem tudok az lenni. De mindazonáltal, hogy változok veled, általad, melletted az a személy aki akkor voltam ugyanúgy bennem van, csak tapasztalt, megélte a tegnapot, és igen változott, nem megváltozott csak változott, ettől függetlenül létezett, és nem megszűnt lenni hanem ’felnőtt, - hozzád, - melléd, felnőtt a te maszkodhoz illeni.