A csend...kínoz, széthasít belül,
mint a bánat mely néha pihenni leül
a szívemre, s fájón nyom a terhe…
… hogy, még nem megy semerre.
Ajkamról a lecsókolt jóság
görbül le, s a tükörben már
nem időz szürke tekintetem.
Magamra nem ismerek úgysem.
Hisz csak szemedben látnám
lágy lelkem lángos lobogását,
s suttogó szavaidban helyem…
Mert a világban nélküle nem lelem…
Csak, mint egy hazátlan koldus
vergődöm bejárt utamon, s
a céltalanná váló holnapok
fogja egyedül… én vagyok.
Mellkasom szorít, szétszakad…
benne a kínzó remény ’ élni hagy’…
És szenvedek! Szenvedek tovább,
mert nem érdemlem a feloldozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése