Felhők

Olykor úgy megyünk el egymás mellett, mint a felhők. Az önös 'énteljesség' és 'énnagyságunk' makacssága nem enged egymással szemben. Pedig mindannyian belátjuk, hogy egymagunkban egyáltalán nem vagyunk teljesek. Ideig-óráig talán. De a társ naggyá tesz. Egyedül lehetünk duzzadozó esőfelhők, olykor erősebb, de leginkább csak egy enyhe tavaszi esőt hozhatunk. Az igazi, robbanó viharhoz kell egy társ. Hogy kiteljesedjünk az égen. Hogy valóban nagyok lehessünk.

Mi mégis elengedjük egymást... elmegyünk egymás mellett. Pedig a vágy ott van bennünk. Csak túl makacsok vagyunk, hogy megragadjuk egymást, és azt mondjuk: azt akarom, hogy gyere velem.

Minden énindividumunk a másikban él, mi mégis azt hisszük egymagunkban is teljesek vagyunk. Pedig a napban elveszni sokkal jobb együtt.

Hiszen... "Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben. Nem szállhatunk, csak mind a ketten. Szívverésnyire pontos együtemben."