Önmagad védelmében megpróbálni nem szeretni valakit, akit minden porcikáddal szeretsz, megterhelő. Lelkileg elfáradsz benne, és már a tested sem működik úgy, ahogy kellene.
Egyetlen megoldást találva az emlékekben kezdünk kutatni, keresni a rosszat, hogy 'könnyebb' legyen. Csak a nagy keresésben szembe jönnek a jó élmények is. Melyek vasököllel csapnak mellkason. És szétfeszítő fájdalommal adják tudtodra. NINCS TÖBBÉ!!! És jön egy hang, illat, vagy egy szó kihallva az aluljáró zajából... A maraton lefutásának megterhelésével tenném egyenlővé azt a súlyt mely ilyenkor az emberre telepszik. És nem! Ez nem múlik el. Csak idővel kevesebbszer jön elő, de érzésre megmarad. Ahogy nem lehet csettintésre szeretni, úgy rajtpisztoly dörrenésre nem lehet soha nem is létezetté tenni az érzést. Pedig... jóval egyszerűbb lenne továbblépni. De addig is amíg valamelyik tudós fel nem fedezi azt a genetikai érzelem kapcsolót, egész nap hazudunk tovább magunknak, hogy egyszer jobb lesz, majdnem minden alkalommal sikeresen fojtjuk vissza a gyomrunkból feltörő fojtó sírást, tökéletes maszkot készítünk magunkra, rohadt erősek vagyunk mindenki előtt, úgy teszünk mintha nem számítana, elő erőltetjük a rossz élményeket, és dohogva azt hazudjuk gyűlöljük... Majd otthon éjjel remegve zokogunk a szőnyegen összegyűrődve, mert az éj csendjében már nem tudunk magunknak hazudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése