Soha nem voltak előttem a szüleim olyan pédával amit én úgy vettem volna, hogy az alapján kerekítsem az életemet. Soha nem mondták, mutatták mit és hogyan kéne tennem. Ezért mindig kerestem magamnak egy alakot akit követhettem, akinek meg akartam felleni. Akitől elvártam, hogy legyenek elvárásai felém, aki mutatta merre menjek, milyen tempóban. És én ezeknek az elvárásoknak meg akartam felelni. Boldogan. Igyekeztem, törtem magam, iskola, munka stb. Aztán ahogy egyre jobban bele léptem az ÉLETBE, újabb és újabb jellemek jelentek meg, újabb nehézségekkel persze, de én meg akartam felelni. Most is van. Küzdök végeláthatatlanul.
Rájöttem, hogy ez a megfelelési kényszer nem az illetők irányába van. Sokkal inkább magam felé. Mert mindig kitűzök magam elé egy célt. Felteszem a mércét 1.50re, s ha sikerült megyek feljebb és feljebb... és már nem fogadom el magamtól, hogy alább menjen. Meguntam az elégséges osztályzatokat, elolvastam mégegyszer és közepesre vizsgáztam rájöttem tudok jóra is, és sikerült, és ha ez ment menni fog jobban is. Akkor már jelesre akarok. Amikor sikerült, beteljesült érzésem volt, és éreztem delejem teljében vagyok. S ha CSAk 4-es lett?!?! Óriásit csalódtam magamban. És pedig az elégséges már fényévre volt, meg sem ismert volna, én akkor is jobbat akartam. És emiatt haragudtam magamra. Mindig magasabbra teszem a saját elvárásaimat, olykor kisujj mozdítással, és van, hogy kínkeservesen, izzadságosan küzdök, hogy megfeleljek annak. Rá vetítem az illetőre. Ő a feladat. S bár rohadtul nem érdekel, hogy a többi ember mit gondol rólam, milyen véleménnyel van....de Ő! az mindennél fontosabb. Mert Ő a cél. És folyvást azt érzem, el kell érnem, hogy... És ha már azt elértem képes vagyok arra is... és azt is meg kell tennem... És miközben ebben a nagy küzdésben vagyok folyton azt érzem, annak akinek mutatom, 'Figyelj, én megtudom csinálni' nem felek meg. És egyre többet és többet vár el, és már beletörök, már megveszek azért, hogy elérjem, jó legyek neki... ez nem mindig sikerül... már nem érzem önmagam. Pocsékul érzem magam, mert elvesztem ebben a nagy háborúban. Tehetetlennek, gyengének érzem magam. Olyannak amilyennek nem akarom, és reszketek ettől. És még tovább küzdök, már mintha levegőt sem vennék úgy erőlködöm. Ő mit lát ebből?! 'Oké, próbálkozik...' Bármiről is legyen szó.

Hiába szeretnék a legjobb lenni a szemében, mivel azt látom, hogy nem megy, kiábrándulok saját magamból, és már néha én sem hiszem el, hogy képes vagyok rá. Hogyan tudnék megfelelni másoknak, ha saját magamnak nem tudok?! Ha folyvást jobb és jobb akarok lenni magamnál? Nem másoknál. Nem felül überelni valaki mást...én kérem szépen, nem akarok jobb lenni a a Deákné vásznánál... csupán saját magamnál. Hogy jó legyek. Neki. Magamutogatás lenne?! Vagy becs vágy? De kinek nem esik jól, ha azt mondják ' Ez igen!' És minden 'Ez igen' után én nagyon hálásan még jobb akarok lenni. És akkor csak neki. Hogy dagadhasson a melle.. 'az én tanítványom!' És nekem az ő büszkesége az újabb X centi a magasugró lécemen. Olyankor kettő percig elégedett vagyok magammal. Aztán jöhet a következő fok...

Most megint török bele egy küzdésbe... és bár tudom, érzem legbelül, hogy azért magában, csendben, a lelke mélyén már kicsikartam belőle egy 'Ez igen'-t, mégha kifele csak egy csendes megjegyzést '10-es skálán 8-as vagy' kaptam, és mellé egy hangosabb 'na végre' jut nekem megvetően, de mindebből, akkor is tudom, hogy lehet, hogy este azzal fekszem le, nem akarok holnap felkelni, és újra hadba szállni, hajnalban mikor megszólal az ébresztőm, mély levegőt veszek, és csak tolom még azt a lécet 1-1 centivel feljebb... Miért?! Mert mindenkinek szüksége van valamire amivel tolja előre az életét. Nekem, hogy megfeleljek magamnak. Mások szemén keresztül. A kiválasztott szemén keresztül.

Mert a többi nem érdekel.

"megfelelni.

Nem szerepben tetszelegni!
neem! - az nem nekem való.

csak próbálok, - próbálok
bele illeni a képbe
- a tiédbe, az övébe.

csak beleilleni

szeretve lenni.

ha csak picikét is.
Nem imádva! -
az túl zajos

csak csendben szeretve,
némán,- tekintettel ölelve

csak közel lenni

jónak lenni

hinni, jó, hogy vagyok
nem felesleges
… útban

ezen vagyok!
egy picit jó lenni akarok

én lenni

nem legyőzve
mindent mi én
inkább megmutatni azt.

hogy ne érjen szemből ítélet
várjátok meg míg valamit teszek!

mert szeretnék jó lenni

jó lenni,
… mindenkinek!"

Csak az én 'MINDENKIM'-nek. A többi vélemény lényegtelen. Csak a különös körültekintéssel kiválasztott vélemények számítanak. Nem az akarok lenni amit mások akarnak, hogy legyek, hanem az, akit én akarok magamból. Néha a legjobb, néha a legrosszabb. Sosem tökéletes. Létező. Legtöbbször különc, maga elvárásaival küzdő. Olykor pokróc, olykor plüss pulóver. Fura. De én! Aprócska én.