Szeretlek

Miből lesz és mivé válik?

"A nagy szerelemből
Nem maradt meg semmi."

Örök kutatásaim egyik része, hogy miből lesz a vad mindent elsöprő szerelem, a kikiáltott és/vagy magunkba folytott, mindent eláruló és mindent magában titkoló "SZERETLEK".

Mitől lesz egyetlen pillantásból bármi mást maga alá gyűrő érzelemhalom? Egy személy a másiknak mindennél fontosabb, mitől tűnik fel egy picike kis folt egy másiknak a sokszázezer közül? Szóval miből lesz az az érzés amitől minden egyéb mionysznyi kis semmiségnek tűnik, s még az élet nagy gondjai is eltörpülnek mellette, és valami hihetetlen boldogság veszi át az uralmat az emberen. A mindennapokok mozdulatlan, unalmas ismétlődései mitől lesznek mégis másak, jobbak, elviselhetőbbek. Pillangós jókedv és egyszerre sírás és szomorúság. Mégis akárhogy is vesszük valami ilyesmi érzés van bennünk 'jó, hogy látlak, jó, hogy érzem valakinek fontos vagyok, valaki a figyel rám, engem, jó, hogy szenvedhetek miattad'.
És szenvedünk. És szeretünk. És lobbanunk. És rajongunk.

Aztán vagy beteljesedik vagy nem. De bármelyik esetet is nézzük mindegyikből az a végkifejlet származik, hogy a szerelem valamivé átváltozik, elmúlik, vagy átalakul. Azt mégcsak megértem, ha egy hosszabb kapcsolatban a lángoló szerelemből valami csendesebb szeretet, vagy megszokás lesz. De ha adott esetben nem beteljesedett szerelemről beszélünk vagy egy beteljesedett de szétszakadt szerelemről vagy valamiről ami akkor ott tiltott volt de mégis lángolt, vulkánként robbant...akkor az ... mivé lesz egyik pillanatról a másikra?
Hová lesz az odaadás, a figyelem?
Ha nem szerethetlek akkor gyűlölnöm kell téged?! Miért csak ez van a szerethetlek és a nem szerethetlek között?!

Ez egy feltétlen reflex minden emberben, hogyha nem szerethetlek téged teljes odaadással akkor bántalak, mert az nekem jó?!
És mert jobban ismerlek talán mindenki másnál, mert egy ideig a teljes figyelmem kellős közepe voltál és akkor mindent tudni akartam rólad, még az is érdekelt mikor, hányszor vettél egy percben levegőt, ezért úgy tudlak bántani mint senki más. És mert tudom, hogy egyetlen szavam felér egy egész támadással, kellőképpen meg tudlak bántani téged. Mert én tudom mi fáj neked, mitől félsz. És ezt ki is használom.
Miért bántjuk egymást ha nem tudjuk szeretni?!
Miért bántjuk egymást ha szeretjük?!

Nincs olyan ember az ismerettségi körömben aki ne így tenne, tett volna. Pedig ismerek jó embereket is. De mindenki...bevallom még én is ezt tettem. Ha nem szerethettem akkor sértegettem, vért szívtam, bántottam.

Miért nem találjuk a kettő között az arany középutat? És bár tény, ha két ember között már kialakult valami amiből egyszercsak kirobbant egy Szeretlek, akkor azután már nem lehet barátság, mert az egyik fél mindig többet akar mint a másik, de nem is kell, mert nekik már valami más van a kezükben, ami kiscit több mint a barátság, de éppen azzal kevesebb mint a szerelmeseké, a között a két ember között valami hihetetlen kapcsolat jött létre. Kellett, különben nincs szeretlek. Különben nem lehet. És ha ez a két ember egyszer ebbe a különös kapcsolatba került, akkor utána hová vész el mindaz amitől egyszer 'szerettelek'? Hová lett az a bizalom, megértés és tisztelet? És legfőképpen azt nem értem, ha egyszer tényleg két ember közé ékelődött egy őrült 'SZERETLEK' és előtte ismertük egymást akkor utána miért válik a két ember teljes idegenné egymás irányába? Miért hisszük, hogy megváltozott a másik? Miért vágunk a fejéhez olyat amit magunk is tudunk, hogy alaptalan? Hiszen ismerjük, ismertük, szerettük, és talán...még most is..csak túl emberek vagyunk hozzá?!
Hová lesz a Szeretlek?

Vagy ez az élet törvényének folyománya? Hogy ha egyszer kimondtam 'SZERETLEK' és te nem úgy fogadtad ahogy én azt vártam, vagy nem úgy folytatódott ahogy szerettem volna , vagy elfogyott kettőnk között egy híd, vagy...akkor nem tehetek semmi mást csak bánthatlak téged. Mert az legalább nekem jó. Legalább is addig amíg megteszem. Mert utána, tapasztalatból tudom, én érzem magam a legpocsékabbúl. De akkor, ott...persze jó volt nekem.


Vagy annyira emberek vagyunk, önzőek és magánzók, hogy igazából ebből a nagy nagy szerelemből is csak mindent magunknak akarunk és nem is érdekel a másik? Csak az számít mi mit érzünk? És ha nekünk jó..az a jó..a többi nem számít.
Vagy ez is csak egy 'fejhez vágás'? Hiszen tudom, hogy nem így van. De akkor mégis? Murphy törvénye, hogy ha egyszer szerettél akkor annak csak utálkozás lehet a folytatása? Ha elmúlt, megváltozott a fontosság akkor már nem is létezett? Vagy egyedül én vagyok ilyen kis 'senzi' és veszem észre, hogy akiktől azt kaptam szeretlek, azok mostanában emberszámba sem vesznek illetve ha mégis akkor csak sértegetnek, azzal amivel csak ők tudnak? Úgy ahogy csak ők tudnak?

Így az egész egyszer, többször kimondott, suttogott, érzett 'SZERETLEK' olyanná válik mintha tengerparti homokba rajzolnánk le....a következő hullám elsodorja...mintha ott sem lett volna. Pedig ezekből a gyönyörűséges emlékekből lesznek a legnagyobb szerelmek. A legszebb emlékei az embernek azok a pillanatok mikor azt mondják neki 'SZERETLEK'. Hiszen kinek nem az a legszebb szó amit a fülébe súgta valaha ha nem ez?! Akkor miért tesszük tönkre legszebb emlékeinket?!

"Sár. Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek."

Várom a folyomány folyományát, vagy ha bárki meg tudja nekem mondani hová lesz az a tisztelet és szeretet ami kiváltja belőlünk egyszer, hogy "SZERETLEK".