Mindjárt harminc

Rég vágytam ennyire egy könyvre, mint most. Majdnem-nemsokára-lassan aktuális címébe, borítójába, illatába beleszerettem. És persze dölyfös ragaszkodásom a Danubius rádióhoz, bocsánat most már ClassFm-hez (annak, aki nem tudná, a könyv írója Kőváry Anett Class FM-es hírszerkesztő (nekem még mindig)) még erősítette kívánalmam. De mire eljutottam volna oda, hogy megvegyem megkaptam ajándékba. Szinte egyből nekiestem. 18-án éjszaka kaptam meg 21-én délutánra már el is olvastam. Persze egyszer minden véget ér…. Utálom mikor egy jó könyv elfogy. Ilyenkor érzi csak azt az ember, hogy a reggeli egy óra a munkába és a hazaút nem is olyan hosszú. Lapozom még, hátha van még pár oldal, mondat…de nincs.

De furcsa kettős érzéseket hagy maga után bennem ez a könyv… mintha Terézanyu jött volna vissza, új névvel, új borító alatt. Kéki Kata szerencsétlenkedő (számomra olyan kedves és szerethető) figurája nézett vissza rám szinte minden kanyarban… alliterációnak meg is van a főszereplő Végvári Vanda, nemcsak nevében hanem ügyetlenkedéseiben is. A  ’folyton szerelmei’, út, cél, győzelem, boldogság,  kutatásai, ’csámpás’ lépései az élet bizonytalan de őrülten vágyott holnapjainak küszöbén.  Picit én…

Viszont éles küzdelem volt bennem mindvégig más hasonlóságok miatt … de a kettő között eltelt idő, az akkori énem és a mostani… vagy ki tudja….. anno Kéki Kata káromkodásai odaillők voltak, valahogy… nem botránkoztatott meg, de most, indokolatlannak éreztem, kizökkentett, hiába  a story, az aktuális jelenet a fejemben, a szereplők szerepei, nekem nem illettek oda. Mintha csak szópótlások, helyfoglalók lettek volna. Akár azt is írhatta volna oda, hogy almásmákoskrumpli. Legalább annyira kilógott volna  a keretből.Lehet az eltelt évek, nem tudom. Pedig olvastam Csernus Imre könyveit, Tisza Kata írásait… abban aztán van káromkodás bőven.

Ami még negatívan hatott, azok az állandó ismétlések voltak.  Valóban vannak benne jól eltalált szóösszetételek, mondatok, de számomra pont az teszi őket szürkévé, hogy többször visszatérnek. Ismétlődnek. Idegesítően.  Elrontva aktuális értéküket. Megállítottak, szakaszossá tették a történet azon részeit, ahol újra és újra felbukkantak.

Pro és kontra… talán negatívnak tűnik levezetett gondolatmenetem… megzabáltam! Helyesebben: Belém ette magát. Letehetetlen könyv. Felkerül féltve őrzött kis polcomra, és minden bizonnyal nemsokára újra a kezembe.

De addig is várom Végvári Vanda ügyefogyott, de már kiteljesedett életének további történetit. És biztos vagyok benne, az új könyvet is ugyanolyan lázasan fogom kerülgetni a könyvesboltokban, egészen, míg haza nem édesgetem, és magamévá nem teszem.